Steve Smith, 1994

A nagy sikerű ceglédi ütősgála sztárvendége volt Steve Smith a világ egyik legnagyobb formátumú dobosa.

- Kinek az ötlete volt, hogy dobolni tanulj?

- Az, hogy dobolni tanuljak, valahogy teljesen természetesen jött számomra tízéves koromban.

- Volt más zenész is a családban?

- Egyáltalán nem, tehát úgy fogom fel a dolgot, mint valami zenei ajándékot, már ami az alapötletet meg a tehetséget illeti.

- Sosem akartál más lenni, mint zenész? Kezdettől fogva nagyon komolyan vetted a dolgot?

- Nagyon. A legelejétől fogva szerettem csinálni és nagyon keményen dolgoztam. De ezt én nem munkaként érzékeltem, élvezet volt csinálni.

- A szüleid mit szóltak hozzá?

- Nagyon is támogattak, segítettek gyakorlóhelyet találni, fizették a dobleckéimet.

- Tanultál előtte más hangszeren is játszani? Mert Magyarországon a gyerekeket általában zongorázni kezdik tanítani.

- Én tizenhat évesen vettem zongoraórákat, egy évig, hogy legyenek zeneelméleti alapismereteim, ami a főiskolához kellett. Bostonba jártam a Berklee College of Musicba.

- Zenésznek lenni olyan „szakma", ahol persze a tudás is számít, de emellett jó esélyed van arra, hogy ismeretlen maradsz. Ugye érted, mire gondolok?

- Én mindig úgy tekintettem a dologra, hogy ez az, amit csinálni fogok. Természetesen szerettem volna sikeres lenni, de nem ez volt az abszolút motiváció. Inkább egyszerűen csak mindig jó érzés volt zenélni.

- Szóval nem lettél volna csalódott, ha nem leszel sikeres?

- Nem tudom. Ez jó kérdés, tényleg nem tudom. Inkább a mindennapokra gondoltam, a zenélésre, zenekari játékra és gondolkoztam persze a sikerről is, de... ehelyett szerettem volna minél jobb lenni. Arra koncentráltam, hogyan játsszak egyre magasabb szinten; életcél­nak tekintettem mindezt. Középiskolás éveimben nemcsak rockzenekarokban játszottam, hanem jazz-zenekarokban, big bandekben, fúvószenekarokban is, mindenhol.

- Nem volt olyan stílus, amit jobban szerettél?

- Amikor nagyon fiatal voltam, Buddy Rich volt a fő példaképem meg Mitch Mitchell, Ginger Baker, John Bonham. Szóval jazz- és rockzenészek vegyesen. De leginkább Buddy Rich, ő volt szá­momra az első számú dobos.

- Játszottál valamilyen ismert zenekarban, mielőtt tagja lettél a Journeynek?

- A Berkleen játszottam néhány nagyon jó zenésszel és zenekarral, akik ha nem is világhírűek, de Amerikában elég ismertek voltak, aztán több mint egy évig játszottam Jean-Luc Pontyval. Felvettünk egy lemezt is, a címe Enigmatic Ocean volt, többek közt Alan Holdsworth, Ralph Armstrong játszott rajta. Aztán elhatároztam, hogy jó rockzenész is leszek. Mert akkoriban elég jól játszottam a jazzt és fusiont, de a rockról nem sokat tudtam. Úgyhogy Los Angelesbe költöztem, és elkezdtem meghallgatásokra járni. Így kaptam munkát Ronnie Montrose-nál. Nyolc hónapig játszottam velük, ekkor találkoztam a fiúkkal a Journeyből, ugyanis mi voltunk az előzenekaruk három hónapig. Ők mondták aztán, lépjek be és ez éppen az az irány volt, amerre lépni szerettem volna.

- Olvastam egyszer egy interjúdat a Modern Drummerben; a dobos zenekarvezetőkről beszéltél, akik meg­próbálják a zenekarukat a legjobban működtetni.

- Szerintem lényeges pont, hogy éppen dobos zenekarvezetőkről volt szó. Ugyanis amikor az emberek a dobot hallgatják, az átlag hallgató nagyon nehezen képes kihallani a dobos személyiségét a zenéből, észrevenni valamit, ami különleges és nagyon szép a dobbal kapcsolatban. De ha énekesekről van szó, akkor hallják a különbséget közöttük. Többnyire meg tudják különböztetni a gitárosokat és szaxofonosokat is, de mindenképp az ének az első számú „hangszer", amit hallanak az emberek. Ha jazzről beszélünk, akkor lehet a trombitát említeni, de a szaxofon az, ami szinte az emberi hang adottságaival rendelkezik, dobot általában csak a többi hangszer kísérőjeként értékelik az emberek. Éppen ezért szerintem különösen nehéz dobos zenekarvezetőnek lenni, akinek szüksége van egy olyan hangra, ami utat talál a közönséghez. Talán az egyetlen igazi sikeres dobos zenekarvezető Gene Krupa volt, esetleg még Buddy Rich. De ha arra gondolsz, hogy Buddy Rich Frank Sinatrával egy időben kezdett Thomas Dorsey zenekarában, akkor rögtön világossá válik, mekkora hátrányban van egy dobos egy énekeshez képest.

- Számomra annak az írásnak volt egy másik érdekessége is: a benne nyilatkozó híres, elismert zenészek (Billy Cobham, Bill Bruford, Cactus Mos, Ed Saughnessy, Steve Smith, Tony Williams) mind olyan problémát fogalmaztak meg, amelyek szinte teljesen azonosak azokkal, amikkel mondjuk egy magyar zenekarnak is szembe kell néznie. Őszintén szólva egy kicsit szomorúnak tartottam a dolgot, hogy ott sem könnyebb a helyzet, ahol a zene a legnagyobb üzlet.

- Pedig így van. Szüntelenül az az érzésed, mintha egy sziklát görgetnél egy hegyre. Ezért élvezem a session munkákat, ahol a játékon kívül semmi más dolgom nincs.

- Általában hogyan jön össze ilyen stúdiómunka?

- Fölhívnak telefonon, megbeszélünk egy időpontot, majd küldenek egy kazettát, amin a demó van.

- Ezeken rajta szokott lenni a dob?

- Igen, dobgépen. Utána írok egy kottát, mert nem olyan jó a memóriám, hogy tíz-tizenkét számot megjegyezzek. Néha az is előfordul, hogy nem kapok kazettát, és a stúdióban hallom először a zenét. Kottát ilyenkor is írok, mert arra nincs idő, hogy megtanuljam a dalokat. Tudnom kell, mit játszik a basszus, hol vannak a kiállások. Általában olyan munkákra hívnak, ahol bonyolultabb dolgokat kell játszani, nem csak egy egyszerű kettő-négyet.

- Érdekel, hogy milyen lesz a kész felvétel?

- Szeretem meghallgatni a végeredményt, de nem mindig kapok belőle.

- Beszélnél arról, mi indított arra, hogy otthagyd a Journeyt, és csatlakozz a Steps Aheadhez? Azt hiszem, ez elég meglepő döntés volt.

- Nagyon nehéz időket éltünk át a személyes viszonyunkban, olyan volt, mint egy házasság, ami már nagyon feszült. Érzelmileg és zeneileg állandóan nézeteltéréseink voltak, ami ahhoz vezetett, hogy megkérték Rosst és engem, váljunk ki. Így mi eljöttünk, a többiek hárman pedig együtt maradtak körülbelül egy évig, aztán ők is különváltak.

- Számítottál arra, hogy ez fog történni?

- Nem, nagyon meglepett. Nagyon nehéz volt túltenni magamat rajta. Tényleg olyan volt, mint egy válás.

- Egy rossz házasság végén akár öröm is lehet a válás, de ezek szerint itt nem ez volt a helyzet.

- Lehet, hogy közvetlenül a válás után egy évig nem is örülsz neki, csak később. Így történt az én esetemben is. A Journeyben elég magas szintre fejleszthettem a rockdobolásomat, de addigra már jobban érdekelt, hogy jobb jazzdobos legyek. A Stepsben nagyon jó alkalmam adódott ennek elérésére. Amint már mondtam, engem mindig a fejlődésem érdekelt, sosem a siker. A siker, az csak jött.

- Nem befolyásolt a tudat, hogy az elődöd a Stepsben egy olyan óriás volt, mint Peter Erskine?

- De igen. Úgy kezdtem, hogy először leírtam az ő dobszólamait. Peter mindig is nagy inspiráció és jó barát volt szá­momra. Tizennyolc éves korom óta ismerem, a tanárom is volt egy hétig egy táborban. Ő sokkal többet tudott a zenéről, mint én, nagyon sokat tanultam tőle. Emiatt izgalommal kezdtem hozzá Peter játékának megtanulásához. Aztán a Stepsben maradtam hét évig. Később egyre többet játszottam a saját zenekarommal, a Vital Informationnal. A Steps is csinálta a nyári fesztiválturnékat, a Vital Information is, így választanom kellett. Jeff Andrews volt a basszusgitáros a Stepsben és az én zenekaromban is, és együtt eldöntöttük, hogy megyünk. Ez azonban egy nagyon baráti válás volt, Mike Mainierivel ma is jóban vagyunk. Legalább egy évvel előbb megbeszéltük, hogy eljövünk. Olyan érzés volt, mint amikor végzel egy egyetemen. A Steps nagyszerű tanulási lehetőséget jelentett számomra, és amikor eljöttem, szinte mintha diplomáztam volna: az ott tanul­takat az életben, a saját zenekaromban kellett felhasználnom. Azt hiszem, sokak számára volt hasonló szerepe a Stepsnek, mint például Eliane Elias, Michael Brecker, Peter Erskine, Steve Gadd, Eddie Gomez.

- Ez meglepő, hiszen az említettek mind híres, elismert zenészek voltak a zenekarral való együttműködésük előtt is.

- Igen, de ez kétirányú dolog. Ők hoztak is valamit a zenekarba, és ki is vettek belőle. Az inspiratív légkörben mindnyájan sokat tanultunk.

- Milyen jövőt jósolsz a jazznek?

- Tény, hogy kevesebb izgalmas dolog történik mostanában, mint néhány évvel ezelőtt. A köztudatban ma Kenny G. a jazz. Ezt én inkább csak instrumentális zenének nevezném. Hihetetlenül népsze­rű, olyan, mint mondjuk Michael Bolton vagy Whitney Houston, hatmillió lemezt adott el, ez rengeteg. Ez bizonyos szempontból jó, mivel arra ösztönzi az embereket, hogy instrumentális lemezeket vegyenek. Így még az is előfordulhat, hogy véletlenül egy jazzlemezt megvesznek. Aztán majdnem ilyen divatos fiatal, tradicionális jazz-zenésznek lenni, mint ahogy például Wynton Marsalis kezdte. Ez abból a szempontból jó, hogy ezáltal a jazz olyasfajta megbe­csüléshez és hagyománytisztelethez jut, mint a klasszikus zene.

- Igen, de ez sem új fejlemény, ami nagy izgalmakat okozna.

- Ez igaz. Az egyetlen újszerű dolog talán a különböző etno zenei hatások felerősödése a jazzben. Persze ha belegondolsz, ez sem új dolog, hiszen ez éppen maga a jazz: az európai és az afrikai zene találkozása Amerikában.

- Milyen stílusú munkákra hívnak mostanában?

- Pop, fusion, heavy metal, elég sokféle zenére.

- Nem tudok olyan dobosról, aki ilyen széles műfaji tartományban mozogna ezen a színvonalon.

- Például Vinnie Colaiuta elég sokféle stílusban játszik.

- Igen, de heavy metalt azért nem hallhattunk még tőle sem. Nem okoz nehézséget egyik napról a másikra ilyen stílusváltásokat csinálni?

- De, igen. Hogy mégis sikerül, az talán annak köszönhető, hogy értem a zenék mondanivalóját, és megpróbálok én is azon a nyelven megszólalni.

(Zenész magazin, 1994.06.)