T. M. Stevens, 2005

Nem kis dolog több mint húsz éven át a világ egyik legismertebb basszusgitárosának lenni, különösen akkor, ha az illető ebből legalább tíz évet a session munkák könnyű megélhetést, biztonságot és ismertséget adó melege helyett a sokkal keményebb és kockázatosabb szólókarrierre fordít. T. M. Stevens esetében pedig éppen erről van szó. Félelmetes életrajzzal a háta mögött 1995-ben úgy döntött, itt az ideje saját zenekart alapítani és visszatérni a klubok világába. Addig olyan „ígéretes tehetségekkel" dolgozott, mint Miles Davis, Al DiMeola, John McLaughlin, Steve Vai, a Pretenders, Joe Cocker, Tina Turner, Whitney Houston, Little Steven és még sokan mások. Az alkotókedv mégis kikényszerítette belőle a váltást, így sok ismert zenésztársa segítségével megalakította az Out of Controlt és meghirdette a HMF (heavy metal funk) műfaj létrejöttét. Azóta szépen, szisztematikusan építgeti a pályáját, csinált öt albumot és néhány single-t, egyre ismertebb a zenekara, ami jelenleg Shocka Zooloo néven fordul elő a világ jobb klubjaiban. Mindeközben a basszusgitárosok közösségének egyik meghatározó alakja volt és maradt, a Warwick éveken át rá alapozta reklámjai nagy részét, (azóta a Cort lett a fő hangszere és Ampeg erősítőkre tért át), mindent lehengerlő előadásmódja miatt valószínűleg tőle láthatók a leglátványosabb basszusgitár-bemutatók. Mindezen érdemeket az sem kisebbítené, ha egy undok és ellenszenves figura lenne, valójában azonban a világ egyik legkedvesebb embere. Tíz éve már csináltam vele egy interjút a Zenészben, nagyjából akkor ismerkedtünk meg, azóta néha-néha futottunk csak össze Frankfurtban, de mindig kedves ismerősként találkoztunk. A mostani találkozásra kicsit készültem és magammal vittem az 1995-ös lapszámunkat az említett interjúval. Kis kedvességnek szántam, de arra azért nem számítottam, hogy a magyar nyelvű cikkel a kezében minden arra járót odarángat a bécsi klub öltözőjében és büszkén mutogatja a képet, mint egy kétméteresre nőtt gyerek: „Nézzétek, ez én vagyok tíz évvel ezelőtt! Szerintem jobban nézek ki most, mint akkor, nem?" Ezután azért sikerült kicsit komolyabb dolgokról is szót ejtenünk:

-Az autogram osztásnál vettem észre, hogy balkezes vagy.

-Igen, tudom, hogy furcsa amiért mégis jobbkezes gitáron játszom. Azt hiszem, emiatt is játszom más technikával, mint mások.

-A legutóbbi saját albumod, a Shocka Zooloo ugyanolyan erőteljes, mint akár az első lemez, a Boom volt, de műfajilag sokkal színesebb.

-Máris jó napom van!

-Viszont elég régen, 2001-ben jelent meg. Mikor lesz új lemez?

-Már dolgozom rajta, az idén meg fog jelenni. Mindenesetre azért tetszett az előbbi megjegyzésed, mert az embertől folyton azt várják, hogy azt csinálja, amit már megszoktak tőle és ha nem így tesz, akkor megkérdezik, hogy „hé, ez meg mi?". Ahogy egy zenész fejlődik, új hatások érik, turnézik, rájön dolgokra és emiatt természetesen változik. Mégis mindenki azt várja, hogy „maradjon a régi".

-A Shocka Zooloo esete talán egy picivel egyszerűbb, mert szerintem itt úgy változtak meg a dolgok a korábbi albumokhoz képest, hogy semmi sem veszett el abból, ami már megvolt, csak új színek és hatások jelentek meg.

Valószínűleg szerzőként is érettebbé váltál az elmúlt tíz évben, így ez meghozhatta a kísérletező kedvedet is és bátrabban nyúltál korábban nem használt eszközökhöz.

-Biztosan így van. A kiadóm kicsit óvatosan is kezelte ezt a sokszínűséget. A számok sorrendjét eredetileg úgy képzeltem el, hogy a különböző stílusok végig keveredjenek, de ők nem voltak ilyen bevállalósak és azt mondták, hogy inkább a lemez elejére tegyük a populárisabb számokat és az elborultabb dolgok csak később jöjjenek.

-A Shocka Zooloo lemezen számomra az egyik legfigyelemreméltóbb dolog volt, hogy a borítón néhány mondatban bemutatod az összes zenésztársadat, akik közt több olyan is van, akiről biztosan nagyon kevesen hallottak. Szerintem ez egy nagyon szép gesztus volt.

-Fontosak számomra az emberek. Ha tudok ezzel segíteni nekik, akkor miért ne?

-Mielőtt elkezdted volna a saját zenekarod, világméretekben is a legnagyobbak közé számító produkciókban szerepeltél nagy arénákban, évekig tartó turnékban. A váltással felvállaltad a klubkoncerteket, ráadásul a zenélés körülményei azóta egyre keményebbé váltak és ma már sok olyan zenekar is klubokba szorult vissza, amelyek régen csak nagy koncerteket adtak. Nehezedre esett megbékélni a klubozással?

-A klubokban tanultam meg zenélni. Ha valaki nem tud jól játszani egy klubkoncerten, akkor az egy nagy helyen sem fog neki sikerülni. Nekem ez a természetes közegem. Ugyanakkor a zenészeknek tényleg egyre nehezebb körülmények közt kell túlélniük. Sokan azt mondják, ma nincsenek Miles Davisek vagy John Coltrane-ek. De vannak! Csak az üzleti környezet olyan, hogy a kiadók minden elköltött dollárjuk azonnali megtérülését várják. Régen ez egyáltalán nem így volt. Amikor például a Led Zeppelin vagy mondjuk Michael Jackson jöttek, a kiadó együtt fejlődött, növekedett az zenekarokkal. Ma kidobnak egy albumot, aztán „viszlát, kérem a következőt". A tehetséget nem lehet így elintézni. Elutasítom, hogy alább adjak a zenei elveimből. Tehát, ha klubokban kell játszanom csak azért, mert nem játszom „nyalóka" zenéket, akkor ez részemről rendben van. Hűnek kell lennem magamhoz és vállalni azt, amivel ez jár. Tudod, a zenei piac és a divatok változásait úgy lehet elképzelni, mint egy ingaórát. Az inga folyton mozgásban van, hol erre, hol arra tér ki és ha zenészként tudatosan el akarod találni egy-egy produkcióval, akkor a legnagyobb eséllyel mellétalálsz, de ha valahol stabilan megállsz a saját stílusoddal, akkor előbb-utóbb odaér az inga, ahol te vagy. Szóval, a legjobb, ha mindig önmagad maradsz és olyat játszol, ami belülről jön. Vannak persze üzleti vonatkozásai a munkának, hogy a zenédből a legjobbat lehessen kihozni. Én jó régen rájöttem erre és azt mondtam, hogy csinálom, amit szeretek, aztán vagy utolér a zeneipar vagy nem.

-És mi lett a tanulság?

-Az, hogy egyre többen jönnek a koncertekre, egyre több lemezt adok el és egyre több barátom van. Lassan építkezem. Szerintem ez jobb így, mint ha hirtelen minden rám szakadna és aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnne.

-A saját zenekarodra fókuszálás egyben azt jelenti, hogy nem is vállalsz már session munkákat nagy produkciókban?

-Egy ideje nem. A Shocka Zooloo-ra koncentrálok, de azért játszom például a gitáros Jean-Paul Bourellyvel. Más zene, mint amit én csinálok, de nagyon hasonló az indíttatása. Amikor másokkal játszom, abból én magam is sokat tanulok, úgyhogy azért nem mondok mindenre nemet. Főleg, ha szeretem az illető előadót, mint mondjuk Joe Cockert, Tina Turnert vagy James Brownt. James Brownnal egyébként most is játszom, ha New Yorkban van. De alapvetően úgy érzem, hogy elsősorban a saját dolgaimra kell figyelnem és ez jelenleg a Shocka Zooloo.

-Elég későn kezdted a szóló pályádat...

-Miles Davissel beszélgettünk egyszer arról, hogy mit szól hozzá, hogy lemezcégek húszéveseket szerződtetnek, akik aztán huszonöt évesen visszavonulnak. Nem tetszett neki a dolog és szerintem sem jó így. Azt mondta, neki hatvan éves koráig a soundja sem volt készen... Meg azt, hogy a zeneipar nem hagyja fejlődni a művészeket. Ha valakit huszonöt évesen ejtenek, akkor az azt jelenti, hogy esélye sem volt fejlődni. Olyan ez, mint ha egy fát kivágnának, mielőtt kifejlődhetne a lombja. Az eredmény pedig az, hogy nincs kinek a védelme alatt fejlődni az újabb hajtásoknak. Amikor huszonöt éves voltam, egész jól játszottam, de azért messze nem tudtam annyit, mint ma. Nem összpontosítottam annyira a hangszeremre.

-Hogyan győzöd az üzleti részét a szóló pályának? Emlékszem, hogy az első lemezed, a Boom alig volt megtalálható Európában. Mi a helyzet ma?

-A lemezeim nagy többségét eredetileg Japánban jelentettem meg a Polystarnál és a JVC-nél. Európába először úgy kerültek át, hogy országról országra kellett megoldanunk a terjesztést. Mára ez kicsit egyszerűsödött, mert a következő lemez Európában is meg fog jelenni.

-Játszotok az USÁ-ban?

-Nem nagyon. Az USA nagyon MTV-központú mostanában.

-Nemrég beszélgettem Victor Baileyvel és ugyanezt mondta ő is. Bizonyos stílusok teljesen kiszorultak a térképről.

-Ez így van. Persze, ha nagy melleket növesztenék és jó seggem lenne, mint Britneynek, akkor talán nagyobb volna esélyem.

-Ki tudja, a mai sebészeti technológia mellett szinte bármit meg lehet oldani.

-Ja. De komolyra fordítva: bármiről is legyen szó, jobban szeretem, ha valami igazi, beleértve a saját zenémet is. És ha valaki szereti, amit csinálok, akkor annak jár egy (magyarul mondja H.E.) „köszönöm".

(Zenész magazin, 2005.05)