Don Grusin, 1995

-Sok kompromisszumot kell zeneszerzőként vállalnod?

-Igen. Megpróbálok minél kevesebb engedményt tenni, de ez egy kétoldalú kérdés. Egyrészt vannak azok a dolgok, amiket másoknak írok. Itt -ha nem is teljesen kiszámítottan- de azért odafigyelek rá, hogy mennyi disszonanciát vagy ritmikai furcsaságot tehetek beléjük. Másrészt vannak a magam számára készült dolgaim, ahol megpróbálok messzebbre menni és megtalálni a határokat.

-Van olyan zene, amit azért kell félretenned, mert nem megfelelő időben készült el?

-Szerintem az idő nem kedvez annak sem, amit mostanában csinálok.

-Azt mondhatnám, hogy a mai idők nem kedveznek az olyan zenének, amit élő emberek játszanak.

-Talán igen. Bár én is sok technikai eszközt használok, de odafigyelek rá, hogy mit hogyan szólaltatok meg. Sokan jönnek és mondják, hogy "tetszenek az ütőhangszerek a lemezeden, ki játszotta fel?" és ilyenkor be kell vallanom, hogy azokat én magam játszottam számítógépbe valamelyik billentyűs hangszeren.

-Amerikában is olyan erős a techno és a hasonló zenék hatása, mint Európában?

-Amerikában kicsit más a helyzet, mert azok a hatalmas cégek, amelyek Mariah Careyt, Michael Jacksont, Janet Jacksont, Whitney Houstont és a hasonlókat kiadják, olyan hatalmas összegeket keresnek, hogy megpróbálják az ilyen stílusú zenéket is életben tartani, megtalálni a következő Whitney Houstont vagy Michael Jacksont.

-Gondolod, hogy tényleg próbálkoznak?

-Igen, de úgy, hogy közben minden olyan maradjon, mint volt. Azaz egyáltalán nem érdekli őket egy olyan előadó, aki nem hasonlít senkire, csak önmagára. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy az egészen fiatalok kezdenek nagyon nyitottak lenni, amellett, hogy hallgatják a technót vagy az olyan zenekarokat, mint amilyen az Ace of Base. A lányom is mindent meghallgat. Klasszikus hegedűs, egyáltalán nem úgy nőtt föl, mint én. Én utáltam Elvis Presleyt -ezzel ma sem vagyok másképp- klasszikus zenét meg jazzt hallgattam. Mára pedig inkább olyanokkal és azt szeretem játszani, amiben jól érzem magam. Lehet, hogy nem fogunk dollármillókat keresni, de legalább boldogan csináljuk és ez mindig a legfontosabb. Régen például tanár voltam, azt is szerettem, közgazdaságtant tanítottam. Aztán amiatt hagytam abba, hogy csak a zenével foglalkozhassak.

-Erről nem tudtam, mesélnél róla?

-Huszonkét éves koromtól. Fulbright ösztöndíjasként egyetemeken tanítottam Mexikóban és az USÁ-ban. A gazdasági fejlesztés volt a területem és a mezőgazdaság gazdaságtana. Hetvenötben, harmincöt évesen hagytam abba és lettem zenész.

-És előtte?

-Előtte játszottam kisebb zenekarokban, de nem mondanám, hogy zenész voltam. Sosem igazán tanultam zenét. Gyerekkoromban öt évig tanultam zongorázni, de nem vagyok tanult zenész, amit tudok, azt magam szedtem fel az évek alatt. Aztán ott volt a bátyám, aki ugyan sosem tanított, de sokmindent elleshettem tőle.

-Nagyon szokatlan, hogy valaki ilyen idős korában szánja el magát egy ekkora váltásra.

-Miért gondolod?

-Mert olyan éles a verseny, nagyon korán kell kezdeni, hogy találkozhass a megfelelő emberekkel, hogy elismertté válhass. Nagyon kockázatos lehetett annak idején váltani.

-Pedig nem volt az. Egyszer elkéredzkedtem egy hónapra, hogy Quincy Jonesszal Japánba menjek. Amikor hazaértem, bementem a dékánhoz és elmondtam neki, hogy szeretnék Los Angelesbe költözni, hogy Quincyvel és a többiekkel játsszak és a zenét főállásban folytassam. Ö nagyon aggódva mondta, hogy ezzel eldobom a karrieremet. Azt feleltem, hogy nem igazán, inkább egy újabbat kezdek építeni, és ha nem jönne össze, akkor az nem lesz nagyon nagy baj. Annyi állásom volt már, dolgoztam rádióállomásnál, benzinkútnál, voltam pincér, megtanultam túlélni, így nem nagyon aggódtam a pénz miatt.

-Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy megbántad a döntésed?

-Néha hiányoznak a hallgatók meg az egyetem légköre. Ez kicsit olyan, mint a showbiznisz. Ja, és a gondolatok. Persze, nagyon sok zenei gondolatot kapok, de a közgazdaságról senki sem beszélget velem, ebből a világból teljesen kiestem, pedig ez hiányzik néha.

(rádióinterjú, 1995)