Steve Lukather, 2006

A világ gitárosai közt kétségtelenül ő egyik legnagyobb tisztelettel övezett egyéniség, de a pálya viszontagságai az évek során egyre profibb énekessé is kellett válnia. Miközben ezernél is jóval több lemezen játszott és a Toto -amelynek szolgálata végigkíséri szinte egész karrierjét- is eladott legalább huszonötmillió lemezt, mégis mintha kissé mellőzték volna a bizonyos zenei körökben. Többek közt erről is beszélt Robert Wolff "Hogyan nyerjünk az új zeneiparban" (How to make it in the new music business) című, idén megjelent könyvében, nagyon világos és igen lesújtó képet festve erről az iparról. A Wigwamban adott koncertje előtti rövid beszélgetésben leginkább erre a nagyon időszerű témára koncentráltam. Azt hiszem, egész más egy olyan ember véleményét hallani erről, akit minden szempontból sikeresnek és hitelesnek tekinthetünk, mint amikor sokéves hagyományaimhoz híven innen a XI. kerületből csak én magam ugatom meg a saját butaságuk miatt elzsírosodott, kipusztulásra váró médiaszauruszokat. Az viszont a súlyos témák ellenére sem maradhatott titokban, hogy a zenét még mindig elnyűhetetlen lelkesedéssel és szívvel csináló, igazi zenésszel beszélgettem.

-Nagyon kevés az időnk, sajnálom, hogy nincs rajtad egy USB port, amin gyorsan le tudnám tölteni a fontosabb dolgokat?

-Úgy érted, közvetlenül az agyamból? Hát, ott egy csomó zavaros baromságot találnál! Az is igaz persze, hogy rengeteg tapasztalatot is...

-Nagyon érdekesnek találtam a Robert Wolff könyvben megjelent gondolataidat a zenében uralkodó üzleti állapotokról.

-Ó, előfordul velem, hogy kicsit elborul az agyam és mondok ezt-azt, aztán később úgy gondolom, hogy talán mégsem kellett volna. Nagyon szeretem a zenei businesst, remek emberek dolgoznak benne, csak van egy pár dolog, ami nagyon fel tud bosszantani. Például, hogy mennyi középszerű majom csinálhat lemezt és a kritikusok imádják őket, miközben egy csomó tehetség nem jut szóhoz mellettük. De ez mindig is így volt... Ahogy öregszem, egyre kevésbé érdekelnek az ilyen szarságok. Az érdekel, hogy játszhassam a zenémet és jól érezzem magamat. De azon azért még mindig el tudok csodálkozni, hogy egy-egy rock újságíró, aki mindig az éppen aktuális trendy marhaságokat szereti, azt mondja, hogy mi vagyunk a történelem legrosszabb zenekara, vagy ilyesmit. Erre azt mondom, én már harminc éve itt vagyok, ugyan menj már a francba! Van néhány magazin, mint a Rolling Stone, a Spin vagy mondjuk a Time Out meg a hasonlók, amik mindig a trendy fiúk felé hajlanak a minőségi zenészekkel szemben. Azt mondják, hogy ha igazán jól játszol, akkor abban nincsen lélek. Szerintem ez egy óriási baromság.

-Azt mondtad, hogy a zeneipar öt-tíz év múlva nem fog létezni a mai formájában.

-Ó, már most is annyit változott! Erősödik a független kiadás szerepe. Így legalább az ember előbb-utóbb a saját felvételeinek a tulajdonosa lehet. Mi például huszonöt évig voltunk a Sonynál, több mint kétszázmillió dollárt kerestek rajtunk, mégis úgy bántak velünk, mint a kutyákkal. Az elején még minden szép volt, de a vége felé... Jött az új elnök és minket jól seggberúgtak. Mára pedig teljesen össze vannak zavarodva. Egyesültek a BMG-vel, úgyhogy mára gyakorlatilag két lemeztársaság maradt. Ráadásul senki nem akar velük dolgozni. Nem csoda, amíg ők tíz dollát keresnek egy eladott lemezed után, addig te egyet. És tulajdonjog örökre az övék. Jól ismerek egy csomó arcot, tudom, miről beszélek, szerintem ismerem az összes nagykutyát. Például Andy Slatert, az EMI vezérét azóta ismerem, amióta újságíró volt a Rolling Stone-nál, a nappalimban buliztak, Tommy Motola (a Sony korábbi vezetője - H. E.) 1977-ben a menedzserünk akart lenni, mi elhajtottuk, aztán milyen nagy ember lett belőle. Szóval, történnek néha furcsa dolgok... Tommy amúgy rendben van, mintha mindig egy öreg maffiózó szerepét játszaná, a fiam dolgozott neki. Ő szerződtette Lindsey Lohant és a fiam tizenhat évesen már ott játszott a zenekarában. Na, kérdezz már valamit, mert túl sokat beszélek.

-Őőő?

-Szóval az a lényeg, hogy a lemezkiadókra többé nem lesz szükség. Az Internet korában élünk.

-És az működik?

-Még nem tudni, nagyon kísérleti még az egész, de az biztos, hogy a lemezkiadók és a rádiók hagyományos szerepének vége. Például, amikor fiatalabb voltam, a rádiókban a DJ-k bejöttek, azt mondták, "szevasztok, itt van ez és ez a lemez, ezt meg kell mutatnom nektek". Úgy szólhattak hozzánk, mintha a barátaink lennének. Nem volt kötelező játszási lista, a műsorvezető érzékén sokkal több múlt, mint ma, amikor az ilyesmi már gyakorlatilag elképzelhetetlen. Egy műsorban, ugyanannál a DJ-nél elfért Jimi Hendrix, Jethro Tull, Pink Floyd, Aretha Franklin, Miles Davis, Jeff Beck, csupa vágatlan verzióban, szinte sosem kellett csatornát váltani. Az emberek pedig nagyon szerették ezeket a zenéket. Az egész olyan szórakoztató, de egyben ismeretterjesztő is volt és nem csak annyi, hogy "nesztek, itt a heavy metal rádió, ott az R'n'B csatorna, amott meg a pop rádió". Én zenészként azért válhattam azzá, ami ma vagyok, mert rockot, jazzt, funkot, countryt, klasszikus-, acid-, kísérleti zenét, progresszív rockot és egyáltalán mindent hallgattam és szerettem, amit jól csináltak. Egy egyszerű kis popdalt is tudok értékelni, ha jól van megcsinálva.

-Játsszák a rádiók a mai dolgaidat?

-Á, lehetetlen, évek óta nem jelentettem meg semmit. A mostani projektem, az El Grupo tulajdonképpen kamarazene, ott kell ülnöd a szobában, ahol a zenekar játszik. A lemez is inkább csak dokumentálja az élő játékot, rádióban játszhatatlan, húszperces számokkal. Az El Grupo egy igazi örömprojekt, mindazon zenék keveréke, amiket szeretek. Latin, bebop, progresszív rock satöbbi, mindenből van benne egy kicsi. Sosem próbálunk a turnéra, embertelen jó zenészek játszanak a zenekarban.

-Hallottam néhány koncert részletet és tényleg nagyon sokszínű volt a stílusválaszték. Például meglepett, hogy egy jazz klasszikust, a Weather Report Birdlandjét játsszátok. Ki válogatja a számokat?

-Bármelyikünk hozhat számot. Lehetőleg olyat, amit mindnyájan ismerünk és szeretünk, úgyhogy próbálni se kelljen. A Birdlandet én választottam. A szerző Joe Zawinul fia Bécsben él és koncert promoter, szoktunk együtt dolgozni. Kérdeztem is Erichtől, hogy szerinte mit szólna az apja, ha hallaná ezt a verziót. Azt mondta, biztos tetszene neki. A "heavy metal találkozása a Weather Reporttal" lehetne az alcíme. Egyébként én nagyon bírom, ha feldolgozzák a számaimat. Még akkor is megtiszteltetésnek érzem a dolgot, ha nem is tetszik a feldolgozás.

-Tehát az El Grupo leginkább szerelemből és nem üzleti alapon működik.

-Hát persze! Gyakorlatilag nem lehet pénzt keresni vele. A költségekről annyit például, hogy csak az én cuccaim szállítása -a gitárjaim, az erősítők- Los Angelesből New Yorkba, majd onnan Európába 14000 dollárba került. Csak az én hat konténerem! Aztán a mi jegyeink, a szállodák, a szállítás stb. Ha nagy arénákban játszol, akkor lehet keresni, de ha klubozol... Ráadásul megpróbálok jó körülményeket teremteni a fiúknak. Jó turnébuszt, jó szállodát, meg ilyesmik, hogy jól érezzék magukat.

-Ki intézi mindezt? Belefolysz a napi ügyintézésbe?

-Persze! A menedzserem intézi a részleteket, de mindenről tudok és mindenben enyém a döntő szó. Ezt nehéz tanulókörök árán tanultam meg fiatalkoromban. Volt egy könyvelőm, aki rengeteget hazudott és lopott tőlem, úgyhogy huszonvalahány éve rá kellett jönnöm, hogy fel kell nőnöm és muszáj kézben tartanom az ügyeimet.

-Nemrég valahol arról beszéltél, hogy a sessionök ideje lejárt.

-Még nem múlt ki teljesen, de már majdnem vége. Régen kegyetlen jó stúdiózenészekből álló komplett zenekarokat hívtak felvételekre, ma egy-egy hangszeres jön, az se játssza végi a számot, aztán a többit összerakják a Pro Toolsban. Én ennél régimódibb vagyok, ami a munkamódszereket illeti. Bár szeretem a fiatalabbak zenéit, van néhány nagyon jó kis zenekar, mint mondjuk a Coldplay vagy a Radiohead, de van egy csomó nagyon szar popzene is, amit úgy raknak össze mindenféle senkiháziak. Vagy csak én érzem így? Volt például egy régi Toto dal, az I won't hold you back, amiből egy Roger Sanchez nevű DJ körülbelül két éve vett egy pár mintát, alá rakott egy techno alapot és a brit listákon felkerült az első helyre. Nem is tudtam róla. Mások mondták, hogy "hé, van egy listavezető dalod". Fölhívtam a manust:: "erre nincs engedélyed, kishaver, kérem a bevételek kilencven százalékát", úgyhogy elvittem az összes pénzét, hehe. Borzalmas nagy seggfej volt, de a szám Európában nagyon nagy sláger volt. Különösen Angliában. Nekem jó üzlet volt, kerestem vele egy csomó pénzt és nem kellett semmit csinálnom érte. Nem mintha ez lenne a cél, de ez történt. Sok dalomat használják és egy csomó barátommal is megtörtént már ez, hogy valakik mintákat vesznek a számaikból, de arról megfeledkeznek, hogy ennek van egy üzleti vonzata is. Ráadásul ebben az esetben a nevem feltüntetése nélkül használták a hangomat is. Ha fölhívott volna előre és azt mondta volna, hogy itt ez a feldolgozás, felezzük el a pénzt, biztosan azt mondtam volna, hogy rendben van. De nem hívott, így azt mondtam, ha te ilyen vagy akkor én sem leszek jobb fej. Szerintem elvettem a kedvét attól, hogy még egyszer ilyet csináljon.

-Van ennek a mintavevős dolognak egy technológiai vonatkozása is az üzleti mellett. Ott vannak a hatalmas sample könyvtárak, mindenféle riffekkel szinte az összes hangszeren. Elég ezekből teljesen legálisan összeválogatni valamit és kész a zene.

-Igen, de aki így dolgozik, az nem alkot, hanem csak összelopkod ezt-azt, amit aztán a sajátjának hív.

-És zavar ez még valakit? Szerintem nem.

-Ezzel nem értek egyet. Itt van például a fiam. Most tizennyolc éves, kitűnő gitáros, énekes és dalszerző, ráadásul úgy is néz ki, mint egy rock sztár. Most csinálja az első albumát. Már játszott egy csomó popzenekarban és látta, hogy hogyan mennek a dolgok. Hogy nem tudnak énekelni, próbára nem járnak, csak a külsőségek számítanak. De ő és a barátai mégis hallgatjá a klasszikus rockzenéket, amiket én is hallgattam és azt mondják, hogy úgy akarnak dolgozni, ahogy régen ment: megtanulni rendesen játszani a hangszereiken, aztán együtt zenélni.

-Igen, de ez egyáltalán nem tipikus. Ha az emberek hallanak egy számot, ami tetszik, sosem kérdezik meg, hogy "ez a gitár riff most csak egy minta egy könyvárból, vagy egy igazi zenész játszotta fel direkt erre a felvételre"?

-Ebben teljesen igazad van. Ebből is látszik, hogy túlságosan is úgy gondolkozom, mint egy zenész és nem átlag hallgatóként. Rossz popzene persze mindig is létezett, poplemezek százain játszottam stúdiózenészként, amiknek nem kis része hatalmas siker lett. Volt köztük néhány olyan rossz is, hogy ma már azt is viccesnek találom, hogy egyáltalán játszottam rajtuk, mégis slágerek lettek. Ha tudnám, mitől lesz egy dalból sláger?

-Volt olyan, hogy visszautasítottál egy-egy munkát? Azt nyilatkoztad, hogy bárkivel játszol, csak hívjon és fizessen ki.

-... és ha tetszik a zene. Persze, volt olyan, hogy nem vállaltam el munkákat, mint ahogy olyan is, hogy valamit ingyen megcsináltam. Ha valaki fiatal, nincs olyan sok pénze, de tetszik, amit csinál. Máskor meg nevetségesen nagy pénzekért sem megyek el, ha olyan a munka. Nem lehet teljesen elkurvulni. Fiatal koromban tényleg válogatás nélkül mindent elvállaltam. Sokszor nem is tudtuk, kinek a lemezén játszunk. Volt egy időpont, odamentünk, játszottunk és ott tudtuk, meg hogy mondjuk Barbra Streisand, Dolly Parton vagy Aretha Franklin lemez készül éppen.

-Tanítod a fiadat?

-Igen. De megvan a saját világa. Azt mondja, nem lehet olyan, mint én. Irtózatosan tehetséges. Nem járt zeneiskolába, nem olvas kottát. A stúdiókban és a turnékon csecsemő kora óta velem volt, tizenkét, tizenhárom éves korában felengedtem egy koncerten a színpadra tizenhat ütemet játszani. Szerintem akkor érezte meg a varázsát, hogy milyen tízezer embernek játszani. Azután bevonult a sufniba és elkezdett nagyon komolyan gyakorolni. Onnantól az iskolát sem vette komolyan, megérezte a zenészség hangulatát játszott egy pár popzenekarban, Lindsey Lohannel Szilveszterkor a Time Square-en 750000 ember előtt, egymilliárd tévénézőnek, lemezeken, meg ilyenek. Ott akarta hagyni a középiskolát. Most mondjam azt, hogy nem? Mondjam neki, hogy szarni rá, úgysem lesz orvos belőled. Tina, a nővére teljesen ki volt akadva.

-Ő is zenél?

-Énekel, de nincs benne az a "művész vagyok" hozzáállás. Trevor, a fiam viszont napi huszonnégy órában ebben él. A házban az összes helyiségben minden méteren találsz egy gitárt, zongorát vagy valami más hangszert. Benne volt a génjeiben, hogy ez így legyen. Szerencsére megvan hozzá a megfelelő személyisége is.

-Örülsz, hogy ő is zenész lett?

-Nagyon! Mi okom lenne letörni az álmait, ha egyszer nekem is annyi örömet adott a zene? Persze, hogy neki is át akarom adni ezt az érzést. Ha nem lenne elég tehetséges, ha nem lenne meg a hozzávaló személyisége és kisugárzása, megmondanám neki és azt tanácsolnám, hogy tartsa meg a hobbinak a zenét.

-Meg tudod ítélni objektíven?

-Persze, hogy a fiam és büszke vagyok rá, de a lemezét egy nagyon sikeres producer csinálja, pedig senkit nem hívtam fel, hogy szóljak az érdekében. Nagyon jó dalokat ír, megérdemli, hogy felfigyeltek rá. Magának vívta ki a lehetőséget. És ezek az arcok nem lennének szívbajosak megmondani neki, ha nem volna elég jó, amit csinál. Azt is tanácsoltam neki, hogy ne használja a vezetéknevét. Előbb-utóbb úgy is kiderül, de ne az legyen az első dolog, hogy ő az én fiam. Nem akarom, hogy bármilyen irányban befolyásolja a róla alkotott képet, hogy tudják, ki az apja. Főleg, ha már eddig sikerült a saját erejéből eljutnia. Néha amikor hoz egy-két új barátot a házba és meglátnak engem, meg mondjuk Eddie Van Halent a nappaliban, látom a csodálkozást: "hé, ez itt az apád"? Fogadni mernék, hogy előbb-utóbb vele is fogsz interjút csinálni.

-Végül beszéljünk egy kicsit arról, hogy mennyire engeded be a napi munkádba a mai technolódiákat?

-Az íráshoz akusztikus zongorát, akusztikus gitárt és egy tizenöt dolláros kazettás magnót használok. Ha ezen nem szól jól a dal, akkor azon semmi nem segít. A felvételeknél aztán már persze használok számítógépet, de analóg eszközöket is.

-Ezek szerint nem próbálod meg minél inkább kidolgozni a hangszereléseket?

-Szándékosan nem. Nincs rosszabb, mint amikor csinálsz egy demót otthon, amit megszoksz, aztán amikor jönnek a zenekari tagok és kiváltják a demó szólamait, persze nem fog ugyanúgy szólni, mint ahogy az már berögzült a fejedben. Úgyhogy emiatt direkt csak annyit rögzítek a dalokból, hogy emlékezzek rájuk.

-Persze fejben azért hallod, amit szeretnél?

-Igen. Szerintem a legtöbb jó dalszerző így működik. Nem vagyok olyan zseni, mint Mozart, Thelonious Monk, Beethoven vagy Coltrane, hogy egy komplett hangszerelést fejben halljak, erre földi halandók nemigen képesek. Ezek hatalmas géniuszok voltak, szerintem egy popdalszerző nem ezen a szinten mozog. Azért remélem, én is egész jó zenész leszek majd, ha egyszer felnövök.
Egy tavalyi bemutatómon megkérdeztem, hogy hányan szeretnének rock sztárok lenni. Minden kéz a magasban... De amikor azt kérdeztem, hányan akarnak dolgozó zenészekként kis klubokban, esküvőkön és mindenféle más rendezvényen játszani, mindössze ketten maradtak. Én sosem akartam rock sztár lenni, hanem zenész, aki a játékával keresi a kenyerét.

(Zenész magazin, 2006.12.)