Heroes Del Silencio, 1995

Juan Valdivia (g), Enrique Bunbury (voc)

-Azért szerettem volna mindenképpen találkozni veletek, mert nagyon érdekelt, hogy mennyiben változott meg a pályátok, amióta nemzetközi sikeretek van. Hiszen elég szokatlan, hogy egy olyan zenekar, amelyik nem angolszász, svéd vagy német, Európa-szerte ismertté tudjon válni. Hogyan történt mindez veletek?

Enrique: -Az elsô album után, nyolcvannyolcban elkezdtünk kis klubokban játszani Európában, fôleg Svájcban és Belgiumban. Késôbb néhány nagy fesztiválon igen sikeresek voltunk Németországban. Az egész dolog lassan, lépésrôl lépésre történt, egyre nagyobb eseményeken játszottunk. A német promóterek egyre gyakrabban hívtak minket, minden olyan természetesen történt. Aztán külföldön is kiadták a lemezeinket.

-Külön érdekesség, hogy nem angolul énekeltek. Ez elég szokatlan, hiszen a zenekarok általában angolra váltanak a nemzetközi karrierjük érdekében. Kinek az ötlete volt, hogy megtartsátok a dalok eredeti nyelvét?

Juan: -Az angolra váltás egyetlen oka az lehet, hogy több lemezt adjanak el, de mi spanyolok vagyunk és remekül érezzük magunkat, ha spanyolul énekelünk.

Enrique: -Ez nem külön elhatározás volt a részünkrôl, hanem egy teljesen természetes dolog. Sosem gondolkoztunk rajta, hogy milyen nyelvet használjunk. Természetesen a spanyolt, mert az a miénk.

Juan: -Amikor Európában játszunk, az újságírók gyakran kérdezik, hogy hol vannak a bikák, hol van az "ollé" meg hol a flamenco, mit a fenét csináltok? Mert azt hiszik, hogy Spanyoloszág ebbôl áll. Szóval a kezdet nehéz volt.

-Nem próbált a kiadó vagy valaki más rávenni, hogy mégis váltsatok angolra?

Juan: -A kiadó és a promóterek is nagyon gyakran mondják, hogy angolul kellene énekelnünk, de mi nem hajszoljuk a sikert, azt csináljuk, amit akarunk, ha kellünk így, ahogy vagyunk, akkor jó.

-Meséljetek a spanyol rockvilágról. Egy olyan nagy országban biztosan sokakat érdekel a rock. Mi az, ami a spanyol rockélet legfôbb jellegzetessége, ami megkülönbözteti?

Juan: -Manapság Spanyolországban túl sok zenekar énekel angolul.

-Még a spanyol közönségnek is?

Enrique: -Igen. Talán mert azt hiszik, hogy a rock and rollnak angolul kell szólnia. Szerintem tévúton járnak, túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy mi hogyan szól a világ többi részén. Mondjuk, megpróbálnak a spanyol Sonic Youth lenni. Annyira hasonlítani akarnak, hogy abban már semmi érdekes nincs.

-Érdekes, pedig ti vagytok a legjobb példa rá, hogy nem ez az egyetlen út, hiszen a legsikeresebb spanyol rockzenekar vagytok, egy követhetô minta.

Enrique: -Igen, de nem tudom, hogy ez hogy van Magyarországon, de nálunk, ha sikeres vagy, a kis zenekarok nem akarnak úgy csinálni, mint te. Azt mondják, hogy kommersz vagy, mert sok lemezt adsz el.

Juan: -Számunkra egyébként a saját sikerünk is hihetetlen, szinte felfoghatatlan, hogy Spanyolországból kitörhettünk.

-Még mostanában is? Pedig már lett volna idôtök hozzászokni.

Juan: -Még most is. Gondolj bele. Ez az elsô eset az emberiség történetében, hogy egy spanyol zenekarral ez megtörténhetett.

(rádióinterjú, 1995)