Peter Erskine, 2010

„Arra születtem, hogy big bandekben játsszak"

Peter Erskine Magyarországon koncertezik

A valaha élt legnagyobb dobosok egyike májusban több különböző eseményre érkezik Magyarországra, ezek egyike Jaco Pastorius emlékéhez fűződik. Ennek kapcsán elsősorban a Weather Reportban Pastoriusszal közösen eltöltött évekre emlékeztünk.

-Májusi magyarországi látogatásodnak több apropója is lesz, mesélnél ezekről?

-Kármán Sándor, a ceglédi dobmúzeum alapítója a Nemzetközi Dobos és Ütős Gála keretében egy kiállítást rendez a pályafutásomról, hangszerekkel és sok egyébbel. Elküldtem például a múzeumnak az első dobkészletemet is, amelyen öt-hatévesen játszottam. Ez óriási megtiszteltetés, ilyenre még sehol sem került sor korábban. Ez a dobmúzeum különben egyedülálló: gyönyörű régi hangszerek és sok kivételes ritkaság sorakozik benne. Egyszer elküldtem a Yamahának az egyik ott kiállított pedál képét, amiről kiderült, hogy még a Yamahának sincs belőle; csodálkoztak, hogy ilyet még lehet valahol látni. Szeretném, ha lenne egy ilyen múzeumunk Los Angelesben, de talán jobb, hogy Magyarországon található. A Dobosgálán a Budapest Jazz Orchestrával lépek fel. Kitűnő zenekar, játszottam már velük korábban. Ha jól tudom, lesz még ott egy workshopom is. A látogatásom végén Budapesten, a Művészetek Palotájában adunk egy nagy koncertet Jaco Pastorius emlékére a Stúdió 11 zenekarral. Alapvetően Jaco zenéjét fogjuk játszani, de tőlem is játszunk olyan számot, melyet neki írtam. Ez az este jó alkalom lesz arra, hogy elmondhassam: Jaco ugyan nagyon büszke volt a basszusgitár-játékára, de talán még ennél is büszkébb volt a zenére, amit komponált. Számára a legnagyobb élményt az jelentette, ha játszották a szerzeményeit. Emlékszem, amikor a Word of Mouth album felvételén dolgoztunk az A&M Stúdióban – a nyolcvanas évek Los Angelesének egyik legmenőbb stúdiójában. Jaco egy keverésen dolgozott, amikor bejött Burt Bacharach, a híres pop producer-dalszerző és meghallgatta az egyik számot. Emlékeim szerint akkor láttam Jacot a legboldogabbnak életében: maga Burt Bacharach ott állt, és egy Pastorius-számot hallgatott, sőt még tetszett is neki!... Persze soha senki nem basszusgitározott úgy, mint ő, sem azok, akik másolni próbálták, sem azok, akik hozzá hasonlóan újítók akartak lenni. A legjobban úgy fejezhetjük ki a tiszteletünket iránta, ha a zenéjét játsszuk.

-A Stúdió 11 felkérésekor meghallgattad valamelyik felvételüket a válaszadás előtt?

-Nem, de mivel a BJO-ról olyan jók az emlékeim, és tudom, milyen magas a szakmai színvonal Magyarországon, egyáltalán nem féltem azonnal igent mondani. Ráadásul Victor Bailey fog basszusgitározni, és ha van melletted egy ilyen kaliberű basszusgitáros, akkor már nem történhet baj. Úgy tudom, egykor a Magyar Rádió zenekaraként működtek...

-Igen, amíg néhány éve a költségcsökkentés áldozatául nem estek.

-Ó, pedig a rádiózenekarok rendszerint igen nívós együttesek; de már régen eltűntek Amerikában is. Nálunk nem a közszolgálati rádióknak, hanem a kereskedelmieknek voltak zenekaraik. Az első tanáraim mind olyan rádió- vagy tévézenekarok tagjai voltak, mint az ABC, az NBC, a CBS együttesei. Európában azért sokkal jobb a helyzet, mert a rádiózenekarok nem csak azért léteztek, hogy szórakoztató zenét szolgáltassanak, hanem mert létezik egyfajta igény az új zenékre.

-Tavaly nyáron egy krakkói fesztiválon véletlenül botlottam a hamburgi NDR (Norddeutscher Rundfunk) zenekarának koncertjébe. Azon nem csodálkoztam, hogy milyen jó zenészek alkották a zenekart, de az tényleg meglepő volt, mennyire modern, például a mai elektronikus zenéből érkező új hangzásokkal kísérleteztek.

-Igen, aztán ott van a kölni WDR, vagy az a big band, akikkel mostanában talán a legtöbbet játszom: a Norrbotten Big Band. Egy svéd kisvárosban, Lulea-ban működnek, majdnem az Északi-sarkkörön, a világ egyik legeldugottabb részén, ahol az ember igazán nem számít rá, hogy ilyen világszintű zenekarral találkozik. A magas mérce megtartása elsősorban Tim Hagans zenekarvezető-trombitás érdeme, aki megköveteli, hogy jól játsszunk. A vezető személyének abszolút kulcsszerepe van az ilyen zenekarokban. Hogy egy kis reklámot csináljak magunknak: Randy Brecker, George Garzone, Dave Liebman és Rufus Reid vendégszereplésével most adtuk ki a zenekar második lemezét, az Avatar Sessionst. Semmi köze a filmhez, a New York-i Avatar Stúdióra utal a cím, ahol a lemez készült. Korábban Power Stationnek hívták, Jaco itt vette fel a Word Of Mouth album nagy részét, és itt készítettük az utolsó Weather Report lemezt is. Az Avatar Sessions felvételekor a feleségem is velem volt New Yorkban és azt mondta, még soha életében nem látott ilyen izgatottan hazajönni a munkából. A hosszú évtizedek alatt a rengetegféle zenét játszhattam, amit nagyon élveztem, de most már tisztán látom: arra születtem, hogy big bandekben játsszak. Ez az a fajta zene, amit igazán értek és igazán szeretek játszani – és ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem Jacóval, illetve hogy bekerültem a Weather Reportba.

-A Birthday Concert album borítóján nagyon szépen emlékezel Pastoriusra. Hogyan jellemeznéd a kapcsolatotokat? Barátság volt, vagy inkább két azonos érdeklődésű zenész kolléga szakmai kapcsolata?

-Barátság. Akkor találkoztunk, amikor én Maynard Ferguson zenekarában játszottam. Az egyik koncertünk után a szállodában megmutatta a készülőben lévő Heavy Weather albumot. Ahogy hallgattam a zenét, felkiáltottam: „wow, ilyen Weather Reportot szeretnék!" Valóban úgy éreztem, mintha valaki egy kaput nyitott volna ki a jövő zenéjére. Aztán azt mondta, majd felhív. Gondoltam, biztos csak udvarias akart lenni. Valójában meghallott valamit a játékomban, amit ismerősnek érzett, és biztonságot adott számára. Évekkel később jöttem rá, hogy az erős 2-4-re épülő zenékben, különösen az R&B-ben hasonlított a játékom ahhoz, amit Jaco egy korábbi zenekarában, a soulénekes Wayne Cochran big bandjében megszokhatott. A zenekarban Allyn Robinson volt a dobos. Ahogy visszahallgattam a régi felvételeket, amelyeken Allyn játszott Jacóval, nagyon hasonlónak találtam a stílusunkat. Jaco biztosan emiatt a hasonlóság miatt érezte kényelmesnek a velem való játékot.
Szóval, ott voltunk a Weather Reportban, én huszonhárom, Jaco huszonöt, Joe és Wayne pedig pont kétszer olyan idős volt, mint mi. Természetes volt, hogy összetartottunk, mi voltunk a két kölyök a zenekarban. Bár Jaco már producerként és zenészként is sztár volt, hasonló volt a humorunk, ugyanazokon a tévéműsorokon nőttünk fel, így jól megértettük egymást, és hamar barátok lettünk. Ő vitt a Weather Reportba és több más projektbe is. Például amikor Joni Mitchell elhívta a Mingus lemezre, azzal a feltétellel vállalta, hogy én leszek a dobos.

-Ez azért érdekes, mert amúgy nagyon különböző személyiségnek tűntetek.

-Olyasmi volt ez, mint a Jin és a Jang, vagy ahogy egy zenedarabban is a kontrasztok alkotnak egységet. Apám pszichiáter volt, én zeneiskolába jártam. Jaco egy hőzöngő punk volt, nem fejezte be az iskolát, és büszke volt rá, hogy vidéki gyerek. Ugyanakkor imponált neki, hogy én iskolázott zenész vagyok, és sok mindenben megpróbált hozzám hasonlítani. De ő sokkal erősebb személyiség volt, és emiatt egy időben én meg rá kezdtem hasonlítani, például amikor észrevettem, milyen egészségesen élt. Senkihez sem fogható egyéniség volt, óriási egóval.
Amikor az első japán turnénk után a Weather Reporttal átmentünk Ausztráliába, hallottuk, hogy egy közeli klubban egy kitűnő ausztrál zenekar játszik. Kiszállunk a taxiból, a klub előtt hosszú sor áll, én beállok a sor végére. Jaco úgy néz rám, mintha megőrültem volna, és int, hogy menjek vele. Beelőzi a sort, és odalép a beengedőhöz: „Jaco Pastorius vagyok, a világ legjobb basszusgitárosa, ez itt Peter Erskine, a híres dobos, engedjen be minket!" Az ember a döbbenettől csak annyit mond, „oké, oké, menjenek", és már bent is vagyunk. Nem hiszem, hogy véletlen történt. Amikor jó passzban volt, tekintélyt parancsoló volt a kisugárzása, amit nem lehetett nem észrevenni.

-Jó, de emlékszel, mit éreztél ott és akkor Jaco mellett? Azt, hogy „igen ez jár nekünk", vagy inkább zavarba jöttél?

-Először persze zavarba jöttem, teljesen megdöbbentem, honnan jött a bátorsága, aztán belegondoltam, és értelmet nyert az egész.
Visszakanyarodva a Tribute-koncertre: a Jacóval való szoros kapcsolatunk miatt kötelességemnek érzem megvédeni az emlékét. Ez egyfajta üzenet is lehet a Stúdió 11-nek: ha úgy szólal meg a zenéje, ahogy érzésem szerint neki nem tetszene, azt sosem titkolom el, és mindent elkövetek, hogy olyan megoldást találjunk, amivel elégedett lenne. Ez nem konzervativizmus, inkább ragaszkodás a zene eredeti jelentéséhez.

-A Weather Report tagjaként tisztában voltál azzal, hogy egy zenetörténeti jelentőségű formáció legkiemelkedőbb korszakának lehetsz aktív részese, vagy akkor ez még nem volt ennyire tisztán látható, és talán csak annyit gondoltál, milyen kiváló és sikeres zenekarban játszol?

-A Weather Report akkoriban minden zenész számára álomzenekarnak számított, így nekem is. De amint benne vagy, már csak a feladatra koncentrálsz, és kevesebbet gondolkodsz ilyesmiken. A többiek a zenekarban inkább hajlamosak voltak... próbálom jól megfogalmazni... nem elsősorban arra, hogy önmagukban tudatosítsák a zenekar jelentőségét, inkább igyekeztek gondoskodni róla, hogy a külvilág tisztában legyen ezzel. A zenekart egyfajta misztikum övezte, amit a tagok gondosan ápoltak. Mindig tudatában voltunk, hogy mit képvisel a Weather Report, ami különös aurát vont a zenekar köré. Ez viszont egyúttal azt is jelentette, hogy nagyon komolyan vettük, amit csináltunk. Bár nagyon sok örömünk telt a játékban, sem korábban, sem azóta nem játszottam egyetlen olyan zenekarban, ahol ennyire komolyan vették volna a zenélést. Rendszeresen előfordult, hogy miután adtunk egy háromórás koncertet, két órán át beszélgettünk, és elemeztük a színpadon történteket – néha vidáman, néha kevésbé. Minden arra irányult, hogy jobb zenészekké váljunk. Ez volt a zawinuli filozófia.