Eicca Toppinen - Apocalyptica, 2005

Bevezetőül csak annyit, hogy a három finn klasszikus csellista által alapított heavy metál zenekar véleményem szerint az utóbbi évek legérdekesebb rock lemezét csinálta meg, ami egyértelműen igazolta, hogy tényleg itt volt az ideje a feldolgozások után kizárólag a saját szerzeményekre építeni. A legtöbb számot szerzőként is jegyző Eicca Toppinennel budapesti koncertjük kapcsán találkoztam.

- Klasszikus zenészként biztosan tudod, hogy Magyarországon mennyire erős a képzés ebben a műfajban. Mégis, ha arra gondolok, hogy hogyan szoktak elsülni azok a próbálkozások, amikor klasszikus zenészek más stílusban próbálkoznak, akkor elég siralmas a kép.

- Ezzel teljesen egyetértek. A „crossover" kísérletek általában elég unalmasak, ez nem magyar sajátosság. Mi csak „akadémikus örömködésnek" szoktuk hívni. Azt hiszik, valami nagyon vagány és merész dolgot csinálnak és jól összekacsintanak a „műértő" közönséggel, valójában azonban a célbavett műfaj –pl. a rock- közönsége csak röhög rajtuk: „...atyavilág, ezek meg mi a fenét művelnek?". Ez ránk is igaz volt az első lemezünk idején. Kicsit más volt, mint amit addig csináltunk, de azért attól még klasszikus zenészek voltunk, akik Metallicát játszanak. Mára viszont ez is gyökeresen átalakult. Csináltunk öt lemezt, adtunk hat-hétszáz koncertet, kifejlesztettünk egy egészen új játéktechnikát, ami kimondottan a rockra alkalmas és ezalatt igazi rockzenekarrá értünk, mindössze annyi a különbség, hogy mi történetesen csellón játszunk és nem gitáron.

- Gondolom, sokan kérdezték már, hogy annak idején hogyan jött az a perverz gondolat, hogy képzett klasszikus zenészként ilyesmire vetemedjetek?

-1993 óta játszottunk rockot a magunk örömére. Eszünkbe nem jutott volna lemezt kiadni vagy arra gondolni, hogy valamikor ez lesz az életünk.

- Hogyan sikerült már az első lemezzel bekerülnetek az egyik legnagyobb multinacionális kiadó, a Universal (akkor még Polygram) terjesztési rendszerébe?

-1995-ben adtunk egy klubkoncertet Helsinkiben, ahol meglátott minket egy kis kiadó tulajdonosa, aki megkérdezte, hogy nem akarunk-e az anyagból egy lemezt csinálni. Általában a BMG terjesztette az anyagait, de a miénk nem érdekelte őket, így elvitte a Polygramhoz, ahol bevállalták. Aztán sorban elkezdtek jönni a visszajelzések a lokális Polygram cégektől országról országra, hogy ki akarják az albumot. Az egész nagyon hirtelen történt. Ha valaki akkor azt mondja, hogy el fogunk belőle adni ezret, akkor nagyon boldogok lettünk volna. Ehelyett 900 ezer fogyott el...

- Könnyen el tudtátok fogadtatni magatokat a zenei piacon?

- Érdekes helyzetben voltunk kezdettől fogva. Az első lemez közel egymilliós példányszáma után mindenki azt mondta: „Jó, nagyon helyesek, Metallicát csellóznak, de ezt a poént csak egyszer lehet elsütni." Aztán jött a következő, más feldolgozásokkal, az sem bukott meg, aztán a feldolgozások mellett megjelentek a saját számok is. Minden lemez után éreztük a kételkedést, hogy „na, még mit fognak tudni kitalálni?". És most itt az új album, amin már csak a mi zenénk van és a visszhang pozitívabb, mint valaha. A lemezt bármilyen másik rock produkció mellé egyenrangúként lehet odatenni. Nem kell többé a Metallicára gondolni, sem arra, hogy itt nem gitárok szólnak; ez egy minőségi rock produkció, ami a saját jogán állja meg az összehasonlítást a többi rock lemezzel.

- A hangszeretek sajátosságai miatt milyen nehézségekkel kell megküzdenetek a hangszerelésekben? Például egyszerre legföljebb csak két hangot tudtok egyszerre megszólaltatni, de harmóniákat nem.

- Ez igaz, ezért általában azt szoktuk csinálni, hogy egyikünk lefogja a két legalsó hangot, így nincs hagyományos monofonikus basszusszólam. A többiek két hangonként erre épülve jönnek rá és így állnak elő a harmóniák. Elég rugalmas a dolog, kicsit olyan, mint a kamarazenélés. Annyi vonósnégyest és kamarazenei darabot játszottam már, hogy nem okoz gondot a hangszerelés.

- Egy másik dolog, ami feltűnt a hangszerelésekben, hogy milyen természetesen hatnak az átmenetek a torzítós és a tiszta hangszínek között. Annak ellenére, hogy néha a heavy metálból átesünk a kortárs zene világába, az egész mégsem tűnik erőltetettnek vagy tudálékoskodónak.

- Ezen a lemezen megpróbáltunk úgy hangszerelni, hogy mindenek előtt a dalok igényeit szolgáljuk és ne legyen muszáj minden áron azt mutatni, hogy itt három csellista játszik. Így előfordul, hogy néha úgy szólunk, mint egy klasszikus vonós trió, néha viszont az szolgálja legjobban a dalt, ha ki sem derül, hogy nem torzítós gitárok szólnak, a lényeg, hogy jó legyen.

- További technikai probléma, hogy ha egy gitáron egy fém húrt egy műanyag darabbal megpengetve a hangnak valóban kemény, harapós attackja lesz, míg a vonóval ugyanezt a hatást nemigen lehet elérni. Ennek ellenére a lemezen nagyon keményen szólnak a legdurvább tizenhatodos unisonók is...

- Igen, épp ezekre találtuk ki, hogy másfajta vonót használunk. A fekete lószőr vonó durvább, így keményebb a hangok indítása. A hagyományos vonóval pedig a lágyabb részeket játsszuk. Én néha még a hangolással is szoktam játszani, ha lejjebb hangolom a csellót, akkor az erősítőn nagyon állatul tud szólni.

- Egyéb értékei mellett nagyon jól is szól az album, ami azonnal felvet néhány további technikai kérdést. Tényleg nem használtok gitár mintákat a csellók megtámogatására?

- Nem, soha.

- Mivel csináljátok a hangszíneket? A gitáralapok nem igazán a cselló hangtartományára készülnek...

- A stúdióban mindenféle plugineket, élőben pedig a Line6 Bass POD-ot, mert az valóban jobban működik a csellóra, mint a gitár cuccok. A Bass POD előtt a Hughes & Kettner Tubemant használtuk. A stúdióban mindig pickupot és mikrofont is használunk és a torzítót a pickup jelére tesszük. Minden riffet négy sávra játszottunk fel. Ez csellónként nyolc sáv, ezekre jönnek a különböző Sans Amp Amp Farm és Amplitude erősítő modellek. Végeredményként a torzítós gitárokénál sokkal durvább hangot kapunk. Az átlagos hallgatók általában a torzítós hang mögé mindig gitárt képzelnek, de azért ha jobban odafigyelnek, még ők is hallják a különbséget. A szólókat három mikrofonnal vettük fel, egy sztereó párral és középről.

- Könnyű volt egy olyan jó dobost találni Finnországban, mint Mikko Sirén?

- Ez egy elég fantasztikus történet: egy dobos barátunkat kérdeztem, nem tud-e valakit, ő ajánlotta Mikko-t, azonnal felvettük, mást meg sem hallgattunk. Tényleg világszínvonalon játszik és a hozzáállása is teljesen pozitív, a színpadon pedig nagyon ott van.

- A dobokat többnyire Berlinben vettétek fel, de legalábbis nem ott, ahol a csellókat. Miért?

- Hehe, mert a csellókat nálam vettük fel, a „híres" Susi Studio valójában a nappalim, ott pedig nem lehet dobot felvenni. Ezt csak a csellók felvételére alakítottuk ki, olyan mikrofonokat, kompresszorokat vettem, amiket mi használunk és egy Mac G5-on futó Pro Toolsra rögzítünk. Az énekeket sem itt vettük fel, hanem ott, ahol a dobokat. Azt vettük észre, hogy más stúdiókban rettenetes összegeket hagytunk ott azért, hogy a cuccnak egy kis töredékét használjuk a cselló felvételekhez, így aztán kézenfekvő volt, hogy direkt erre a célra csináljunk egy saját stúdiót. Az egészre nem költöttem tízezer eurónál többet. A kiadónak kész mastert kell leadnunk, a mi zsebünkre megy, hogy mennyi pénzből készül el a felvétel, úgyhogy ezért sem lényegtelen a dolog. A korábbi lemezeinken mindig részt vettünk a technikai dolgokban is, úgyhogy egyáltalán nem esett nehezünkre megtanulni a rendszer kezelését. Ha rendesen fel tudjuk venni a hangszereket, akkor érdemes a keverésre többet áldozni. Mi sem sajnáltuk a pénzt rá, átmentünk miatta Svédországba és ott született meg a végeredmény. Azt hiszem megérte.

- Szoktál ma is klasszikus zenét játszani?

- Évente játszom pár koncertet. Két éve elindultam egy csellóversenyen is. Jó volt a program és gondoltam, hogy jót tesz nekem is, ha megint tanulok egy kicsit, de a zsürinek nem tetszettem.

- Szerinted azért, ahogy játszottál vagy mert tudták, hogy ki vagy?

- Valószínűleg mindkettő. Volt egy nagyon híres öreg spanyol manus a zsüriben, most nem jut eszembe a neve. Azt mondta, hogy így nem lehet Beethovent játszani. „Erre a részre mezzoforte van előírva, maga meg fortét játszott. A saját zenéjében azt csinál, amit akar, de ez itt Beethoven..." Szerinted mi értelme más zenéjét játszani, ha mindent mindig betűről betűre ugyanúgy kell játszania mindenkinek? Számomra csak az az érdekes, ha valami újat is hozzá lehet tenni a régi darabokhoz. Persze, meg kell őriznünk a hagyományokat, hogy tudjuk, honnan jöttünk, de az nagy baj, ha ebbe teljesen beleragadunk és semmit sem találunk ki. Szerintem pont ez az oka klasszikus zene válságának. Van bennük ez a felsőbbrendűségi tudat, hogy „ez itt a magas kultúra", miközben ugyanazokat a darabokat játsszák el ugyanúgy újra és újra, pedig a nagy arisztokratizmus közepette a közönség gyakorlatilag elfogyott. Azt hiszem, hogy a zene feladata ma is az lenne, hogy szolgálja és szórakoztassa az embereket. Ugyanúgy, mint ahogy évszázadokon keresztül. Ezt nem volna szabad szem elől téveszteni, mert különben a fiatalok úgy fogják érezni, hogy ez nem nekik szól és elfordulnak tőle.

- Mi a helyzet a rockkal? Sok minden, amit mondtál, a rockra is igaz.

- Így van, ezért évek óta nem is nagyon hallgatok heavy metált. Szerintem nem történik semmi új, beszűkültek a zenekarok is, ugyanazokkal az eszközökkel ugyanazokat a dolgokat ismételgetik. Az egyik komoly vészjelzés arról, hogy nincs elég erő a megújulásra az, hogy annyi szar régi zenekar csinál nagy „visszatéréseket". Talán az utóbbi időben mintha egy icipicit javulna a helyzet, van néhány érdekesebb dolog, ami tetszik, szerintem például amit a Rammstein csinál, az elég innovatív. Aztán itt van a Muse, Franz Ferdinand, The Killers... De ettől még az az érzésem, hogy a rock tulajdonképpen halott, azt pedig meglátjuk mennyi erő lesz az újdonságokban.

(Zenész magazin, 2005.04.)