Milt Jackson - Modern Jazz Q, 1994

Már beszámoltunk a Benkó Dixieland Band BS-beli koncertjéről, amelyen több külföldi sztárvendég működött közre. Köztük volt minden idők egyik legjobb zenekarának a Modern Jazz Quartetnek egyik alapító tagja, a vibrafonos Milt Jackson. Gondolva a fiatalokra, akik esetleg nem ismerik névről a zenekart, elmondom, hogy az MJQ-t az is hallotta, aki nem ismeri, hiszen zenéjük annyi zenei szerkesztőt vett le a lábáról, hogy a legkülönbözőbb témájú műsorok szignáljaként vagy aláfestő zenéjeként használták és használják ma is a felvételeiket, így zenéjüket nyugodtan tekinthetjük kultúrális örökségünk részének.

- A Modern Jazz Quartet évtizedek óta a jazztörténet egyik legnagyobb klassziku­sa. Még mindig létezik?

- Persze, legközelebb október végén jövünk Európába, Norvégiában fogunk játszani.

- Ha jól sejtem, a zenekar már több mint harmincéves.

- Így is lehet mondani, mivel a Modern Jazz Quartet az idén negyvenkét éves...

- Az ön játéka valószínűleg a legtöbb fiatalabb vibrafonos játékára megha­tározó hatással volt, de mi alapján választotta ön éppen ezt a hangszert?

- Egyrészt, amikor középiskolába mentem, öt hangszeren játszottam. Az egyik, akármilyen hihetetlen, a gitár volt, amit még hétévesen kezdtem el. Azután jött a zongora, két évig, tizenegy éves koromban. Később jöttek a klasszikus ütőhangszerek egy szimfonikus zenekarban, hegedű egy másik zenekarban és a marimba.

- Melyik volt a legkedvesebb hangszere ebben az időben?

- Azt hiszem, kezdetben a dobok. Aztán találkoztam a marimbával, és elhatároztam, hogy váltani fogok. Később, amikor hozzájutottam az első vibrafonomhoz, valósággal lázba hozott, hogy a hangját szinte meg tudtam feleltetni a saját énekhangomnak.

- Játszik manapság is -akár csak kedvtelésből- valamilyen más hangszeren a vibrafonon kívül?

- Zongorán, főleg zeneszerzéskor.

- A zenét mindig zongorán szerzi?

- Nem, gyakran például minden hang­szer nélkül. Két ajándékot kaptam az élettől. Az egyik az, hogy abszolút hallá­som van; a másik pedig, hogy egészen az elmúlt néhány évig szinte fotografikus volt a memóriám.

- Meghallgatja a mai jazz-zenekarokat?

- Igen, már csak azért is, mert keresem a fiatal tehetségeket. Ha valakit ígéretesnek gondolok, akkor lehetőséget adok neki, hogy a nagy nyilvánosság elé léphessen. Ez fontos a számomra, mert ha mi elmegyünk, a fiatalok fognak a helyünkbe lépni. Ahhoz pedig, hogy a zenét életben tartsuk, különösen egy-egy adott stílust, olyan fiatalokra van szükség, akik abban a stílusban játszanak. Ezt pedig csak úgy lehet biztosítani, ha segítjük őket.

- Több fiatalabb jazz-zenésztől hallottam -többek közt Bill Evanstól, Steve Smith-től, hogy a jazz valami olyasmivé alakul, mint a klasszikus zene, és különböző divatok kialakulnak ugyan, például divatos fiatal tradicionális jazz-zenésznek lenni, de az igazi új dolgok létrehozásának izgalma valahogy elmúlt.

- Ez valóban igaz. Szerintem ez azért van, mert amikor elvesztünk egy nagy művészt, mint például ... -óh, szinte mindet elveszetettük-, Dizzy Gillespie vagy Miles Davis, akkor nincsenek ott olyan fiatalok, akik a helyükbe léphet­nének. Ennek egyik oka az, hogy a médiák valamilyen más stílust mindig nagyobbá tesznek. Azokból ugyanis több pénzt tudnak kiszedni. Ma például itt van a hip-hop meg a rap. Nagyon egyszerű a dolog: ha te egy szervező vagy, és választhatsz egy rapzenekar és mondjuk miközöttünk, melyiket választanád? A rapzenekar szerződésének ötven százaléka a tiéd, a miénknek csak tíz. Arról nem beszélve, hogy ha minket választasz, akkor az több fejfájással jár, mert mi nem hagyjuk, hogy kihasználjanak minket.

- Meghallgatja a jazzen kívül a többi mai zenét is, mint amilyen a hip-hop vagy a rap?

- Néha, de a rapet nem túlságosan szeretem. Leginkább a szövegeik miatt. Például nagyon sok a nőkről szól, hogy mit szeretnének csinálni a nőkkel. Szerintem ez nem helyes. Nekem van egy feleségem és egy lányom. Nem akarom azt hallgatni, hogy ki mit csinálna velük szívesen. De láthatod, mennyi pénzt lehet a rappel összeszedni, így az emberek ezt csinálják. Biztos hallottál O. J. Simpson esetéről, aki megölte a feleségét. Már most két forgatókönyv van kész a történetről, és még el sem kezdődött a per. A pénzéhség az oka az egésznek, de akkor is: hogy csinálhatnak ilyet?! Ugyanez van a zenében is. Persze, az az igazság, hogy régen sem volt másképp, mindig pénzt akartunk, azután még több pénzt..., ilyen az élet.

(Zenész magazin, 1994.10.)