Andreas Vollenweider, 1994

Június 5-én adott koncertet a PeCsában a svájci hárfás és zenekara. Az ott látottak szavakban teljesen visszaadhatatlanok, csak annyit tudok mondani, őszintén, tiszta szívből sajnálok mindenkit, aki nem volt ott, tekintet nélkül arra, hogy ismeri-e Vollenweider zenéjét vagy sem.

- Emlékszel az első magyarországi koncertedre?

- Persze, nagyon boldogok voltunk, hogy annyi próbálkozás után végre eljuthattunk ide. Nagyon jó volt a koncert, emlékszem, milyen sokan voltak, meg arra, hogy elég bizarr volt a hely, az a nagy sportcsarnok. Néhány évvel ezelőtt még igazán nehéz volt koncertet szervezni Magyarországon, ez mostanra sokkal könnyebbé vált. Egyszóval nagyon várjuk a budapesti fellépést.

- Kaptam egy anyagot a munkásságodról, amelyben azt olvastam, hogy huszonöt évesen kezdtél el hárfázni. Igaz ez, vagy csak egyszerű gépelési hiba volt?

- Nem vagyok benne egészen biztos, hány éves lehettem. Az a helyzet, hogy zenészcsaládban nőttem fel, és mindenféle hangszeren játszottam. Már hivatásos zenész voltam, és mindenfelé koncerteztem.

- Milyen hangszeren játszottál?

- Mindenen. Vonósokon, billentyűsökön, fúvósokon. Kerestem a saját hangomat, a rám legjellemzőbb hangszert, ez pedig eltartott egy darabig. Tehát nem tudom pontosan, hány éves lehettem, huszonöt vagy inkább huszonhárom, amikor a hárfával találkoztam.

- Mindenesetre szokatlanul későn találtál rá.

- Úgy gondolom, a zene egy nyelv, és ha megtanultad, hogyan fejezd ki magad ezen a nyelven, akkor sokkal könnyebb felvenned egy új hangszert, és azon is megszólalni. Különösen akkor, ha van egy saját, bevált módszered az új hangszer megtanulására. Én autodidakta vagyok, azaz egyik hangszeren sem a szokásos módszerrel tanultam játszani, hanem a saját utamat járva.

- Milyen zenét játszottál azelőtt, hogy hárfázni kezdtél volna?

- Már jóval a hárfával való találkozásom előtt kialakítottam a zenei nyelvemet, amit más hangszerekkel próbáltam megszólaltatni, csak úgy sokkal nehezebb volt, és igazából sohasem sikerült elérnem, amit akartam. Aztán amikor elkezdtem a hárfával ismerkedni, éreztem: ez a helyes irány; azt vettem észre, hogy a zenei nyelvemet folyékonyan tudom használni.

- A lemezeidet hallgatva az a benyomásom, hogy nagyon sokféle zenét ismersz a világ minden tájáról. Mikor kezdtél érdeklődni a különféle zenei kultúrák iránt?

- Sosem szerettem semmilyen kategóriába beleragadni. Ugyanez a helyzet például az ételekkel is: szeretem a különböző ízeket a világ minden tájáról. Így vagyok a zenével is. Általánosságban igaz, hogy élvezem az emberi kreativitást, bárhova megyek a vilgon, és ez a legna­gyobb öröm, amit a kultúrától kaphatok. Ez tükröződhet a munkámban is. A másik oka, hogy ilyen sokféle hatás érződik zenémben, az az, hogy én mindig mélyen általános dolgokat fogalmazok meg, nem a puszta hétköznapi életről szól, amit csinálok. Ebben a tekintetben pedig észre kell venni, hogy az emberek például Dél-Afrikában nagyon hasonlítanak hozzánk, csak a mindennapi életük különbözősége teszi látszólag mássá őket. Ha az alapvető dolgokról beszélünk, akkor kiderül, hogy az emberek az egész világon mennyire hasonlítanak egymáshoz, talán ezzel is magyarázható, hogy ezt a zenét egyfor­mán szívesen hallgatják Indiában, Kínában, Brazíliában vagy Afrikában.

- Szeretnék egy picivel többet hallani a felszerelésről, amit használsz, mivel teljesen egyedülálló hangon szólaltatod meg a hangszeredet.

- A hárfa, amit ma használok, gyakorlatilag akusztikus, pedálos koncerthárfa. Minden húrnak külön mikrofonja van. A zengető az egyetlen lényeges effekt, amit alkalmazok. A hangszeremben van MIDI-átalakító is, de erre elég ritkán van szükség. A fő jellegzetesség, ami a különleges hangzást adja, az, hogy körömmel pengetem a húrokat.

- A speciális eszközeid egyedi gyártásúak?

- Minden egyedi gyártású. Évekbe tellett, és nagyon sok pénzbe került, amíg kifejlesztettünk mindent.

- Könnyen megtaláltad a megfelelő társakat ehhez a zenéhez?

- Kellett hozzá egy kis idő. Nem azért, mert a zenészek nem voltak elég jók, hanem mert ez a szokásostól eltérő kife­jezési mód. Nem arról szól, hogy fölmegyünk a színpadra, és technikai akrobatamutatványainkkal elkápráztatjuk a közönséget, hanem inkább egyfajta atmoszférateremtő közös munka annak érdekében, hogy az emberek jól érezzék magukat. Arra ösztönzünk, hogy ragadja el őket a saját képzeletük.

- Van hely az improuizációnak az élő fellépéseiteken?

- Igen, minden lemezünkről játszunk a koncertjeinken, de sosem úgy, ahogy a számok a lemezen vannak, hanem inkább csak tájékozódási pontnak használunk bizonyos megírt részeket, és ezek között nagyon nagy szerep jut az improvizációnak. Néha a megírt részeken is módosítunk, változtatunk a dallamon, a harmóniameneten, néha pedig teljesen szabadon játszunk.

- Úgy érzed, hogy nő az igény a zenétek iránt?

- Bizonyos helyeken nő. Egyes helyeken viszont sajnos teljesen anyagiassá váltak az emberek.

- Hol például?

- Nyugat-Európában ma feltétlenül ez az irány. Itt az emberek újra az anyagi dolgok felé fordultak, és kevésbé érdeklik őket a lélek dolgai.Amit pedig mi csinálunk, az a lélekhez szól.

- Ezek az országok irányítják a zeneipart, sőt az egész világot. Nem aggasztó, hogy éppen itt csökken az érdeklődés a zenétek iránt, illetve mindaz iránt, amit a zenétek képvisel?

- Pontosan erről beszélek, hiszen én a zenénket mindig az őt körülvevő környezeten keresztül szemlélem. És ez a környezet szükségképpen a mi mindennapi életünk. Épp ezért nagyon is aggódom, mert a jelek szerint elveszítünk valamit, ami a miénk. Azt látom, hogy a gazdasági helyzet miatt az emberek behunyják a szemüket, és vakon elmennek amellett, amit már egyszer megszereztünk. De én ezt csak átmeneti állapotnak tartom. A zene miatt tulajdonképpen nem is annyira aggódom, már ami minket illet. Mindig lesz elég közönségünk, akiket érdekel, amit csinálunk. Engem inkább a helyzet egyéb vonatkozásai szomorítanak el.

- Olvastam rólad, hogy több mint nyolcmillió lemezed kelt el világszerte. Ha valaki tíz-tizenöt éve azt mondta volna neked, hogy ez a fajta zene ennyi ember érdeklődését fogja felkelteni, elhitted volna?

- Nem. A családom sem gondolta, hogy ez be fog következni.

- Ez különösen azért édekes, mert a zenéd nem a divatirányzatokról meg a slágerlistákról szól.

- Ez valóban egy csoda a számunkra is. Az első lemezt, amit csináltunk, a Behind the Gardent nem is lemeznek szántuk, csak egy demónak. Azért vettük fel, mert korábban beszéltem róla, hogy szeretnék csinálni valamit a hárfával meg ütőhangszerekkel. Erre mindenki azt mondta, „persze, persze, hárfa meg ütőhangszerek", és a zenéről ugyan beszélhetsz, de az sosem olyan, mintha el is játszod, ezért fölvettük a demót. Ezt aztán meg tudtam mutatni mindenkinek, akinek eddig csak beszéltem róla, és mindenkit nagyon föllelkesített, amit hallott, elvitték megmutatni a barátaiknak és így tovább, úgyhogy szinte egyik napról a másikra nagyon sok hívem lett.

- Svájc Magyarországhoz hasonló kis ország, kis zenei piaccal. Jelentett a piac kicsisége valamilyen plusz nehézséget a zenéd külföldi megismertetésében?

- Az első lemez egy nagyon kis német cégnél jelent meg, és mert kedvező volt az időzítés is, nagyon sokat adtak el belőle. Ez a gyorsan jött ismertség keltette fel a nagyobb kiadók érdeklődését.

- Próbálták a kiadók befolyásolni a zenei irányotokat?

- Szerencsére nem, mivel a kiadónk csak terjesztőként vesz részt az eladásban, egyébként a teljes produkciót mi magunk finanszírozzuk. Eddig még nem próbáltak meg befolyásolni, mivel a dolog jól működik. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen köröskörül szüntelenül látom a zenészek és a kiadók küzdelmét. A kiadó akkor boldog, ha sokat ad el, egy igazi zenésznek inkább az számít, hogy tetsszen, amit csinál. A mennyiségi szempontok nyilván ellentmondásban állnak az érzelmi szempontokkal. Talán jól mutatja az én személyes szerencsémet, hogy már tizenöt éve dolgozunk együtt a kiadómmal.

(Zenész magazin, 1994.05.)