Mike Inez - Alice in Chains, 1996

A mára már sokak által leírt Seattle-i rockzenekarok közül minden bizonnyal az Alice in Chains az egyik legmaradandóbb hatású. A kilenc éve alakult zenekar nemrég jelentette meg 1996. április 10-i unplugged koncertjének anyagát. Az előadást megelőzően a zenekar már három éve nem lépett fel élőben. Az új album megjelenése kapcsán beszélgettem Mike Inez basszusgitárossal.

- Miközben rád vártam a telefonon, egy hölgytől megtud­tam, hogy nagyon fáj a hátad és nehezedre esik a mozgás. Mi történt veled?

- Semmi komoly, csak könnyűbúvárkodás közben ért egy kis baleset, de szép lassan javul az állapotom.

- Tulajdonképpen ezzel meg is válaszoltad az egyik tervezett kérdésemet, hogy van-e valamilyen veszélyes hobbid. Ezt az juttatta eszembe, hogy ol­vastam a nagyon szórakoztató sajtóanyagotokat, amiben többek közt ez áll: „1991 szeptember: Jerry Cantrell gitáros elszalasztja a halhatatlan rock­legendává válás lehetőségét, amikor a Megadaeth-tag Dave Mustaine-nel kö­zösen ejtőernyős ugrást hajt uégre, de ejtőernyője kinyílik, és így szerencsésen földet ér." Ezek szerint a zenekar több tagjának is van veszélyes szórakozása.Legalábbis olyan, ami veszélyesebbnek tűnik, mint ha az utcán sétálsz, ahol bármikor megölhetnek...

- Hát az igaz, hogy Los Angelesben élek, és ez már önmagában elég veszélyes.

- Na mindegy, a lényeg, hogy éltek, és egyben vagytok. Nemrég hallgattam meg a megjelenésre váró lemezetek zenei anyagát, és elsősorban az érdekelne, hogy milyen módszerrel hangszereltétek át a dalokat az unplugged előadásra.

- Nagyon egyszerűen, csak átfutottunk rajtuk, három-négy próbát tartottunk. Összejöttünk és végigjátszottuk a lemeze­inket, hogy eldöntsük, melyik szám szól jól akusztikusan és melyik nem.

Egyébként is gyakran előfordul, hogy a számokat akusztikus gitáron írjuk, és a stúdióban aztán elektromosan vesszük fel. Igazából nem hangszereltünk semmit sem át, leginkább csak ugyanúgy játszottuk mindent, mint eredetiben, csak akusztikus hangszereken. Az volt a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Az előadáson ez maximálisan sikerült is, nagyon jó volt a hangulat. Körülbelül 500 néző alkotta a Brooklyn Academy közönségét, közöttük rengeteg barátunk, többek közt ott voltak a fiúk a Metallicától és persze rengeteg ingyen sör fogyott el.

- Volt olyan dal, amit megpróbálta­tok belevenni a műsorba, de valami mi­att ez nem jött össze?

- Sokkal több dalt próbáltunk, mint ahány a műsorba belefért, de az egyetlen igazi korlát az idő volt, hiszen a lemezre nem lehetett huszonöt dalt föltenni. Egy szám pedig, a The Killer is Me, a beállá­son született. Ez jól példázza, hogy általában nagyon spontán módon dolgozunk.

- Ha jól tudom, 1993-ban lettél tagja a zenekarnak. Ezek szerint nem sok alkalmad volt élőben játszani velük, hiszen hamarosan hosszú szünet következett a zenekar számára a koncertezés terén.

- Ozzy Osbourne zenekarában játszottam előzőleg, és az Alice in Chains volt az előzenekarunk egy turnéban. Ekkor hívtak el a fiúk, és 1993 elején léptem be, így azért volt jó egy évünk, amikor turnézott a zenekar.

- Mi volt az oka a közel háromévi szünetnek?

- Ha rendszeresen úton vagy, megbolondulsz egy idő után. Mindnyájunknak szüksége volt egy kis időre, hogy kicsit távolabb lépjen a zenekartól, és rájöjjön, hogy ki is valójában. Olyanok voltunk, mint négy testvér, mindennap együtt vol­tunk, összezárva. Abban az időben nem volt lakásunk sem, az összes pénzünket a bankba tettük, egyszerűen nem volt időnk, hogy rendezzük az életünket és erre nagy szükségünk lett egy idő után. Megkerestük a rengeteg pénzt és nem volt időnk elkölteni, másoknál laktunk, kocsink sem volt, minek is lett volna, ha egyszer állandóan úton voltunk. Házat venni sem egyszerű, az egy hosszú folyamat, így azt határoztuk el, hogy szükségünk van a szünetre.

- Mégis, nem volt ez veszélyes döntés? Olyan könnyen felejt a közönség.

- Zenészként mindnyájan aktívak ma­radtunk, én például Slashsel csináltam lemezt. Szerencsére a rajongóink türelmesek voltak, és nem felejtették el a zenekart. De ha nem így lett volna, akkor is veszélyesebb lett volna együtt maradni, mint szünetet tartani. Most pedig épp ellenkezőleg, jó hogy újra együtt vagyunk.

- Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre, amikor még csak álmodoztál arról, hogy sikeres leszel?

- Gyerekkoromban, amikor a Black Sabbath meg Ozzy Osbourne lemezeit megvettem, sosem gondoltam, hogy valaha is aktív részese lehetek mindennek, például, hogy Ozzyval játszhatok majd. Ekkor még azt hittem, ha rocksztár le­szek, akkor minden probléma megoldódik, közben egy sor új problémát jelentett az új életforma, és ezeket nem oldja meg az a tény, hogy stadionokban játszhatok, vagy hogy Ozzyval Grammy-díjat kaptam. Ezek a dolgok csak ahhoz segítenek hozzá, hogy megbecsüld a sikert, és alázatos legyél, de a problémáidat még nem oldják meg.

- Gyerekkorodban mennyire vetted komolyan, hogy zenész akarsz lenni?

- Mivel több zenész is volt a családban, ezért nagyon hamar elhatároztam, hogy én is zenész és szerző akarok lenni. Szerintem ez előny volt a többi gyerekhez képest, akik határozatlanok, és nem tudják eldönteni, tűzoltók vagy orvosok akamak-e lenni.

- Volt ezzel együtt olyan időszak, amikor kétségeid voltak, sikerül-e befutnod?

- Persze, hogy voltak kétségeim, kb. 21 éves lehettem, amikor Ozzy zenekarába beléptem. Ezelőtt volt jó három-négy olyan évem, amikor klubokban játszottam, gyakran ingyen, sőt néha nekem kellett fizetnem, hogy játszhassak, hiszen a költségeket valakinek állnia kellett. Mégis csináltam, mert akkoriban nagyon rossz volt a családi életem, és á zenéhez tudtam menekülni a problémák elől. Ma, hogy a családi életem rendben van, és a zene jelent bizonyos stresszhelyzeteket számomra, gyak­ran pont fordított a helyzet: a családomhoz menekülhetek a zenéből származó bajok elől.

- Jut időd a turnékon megnézni a helyi zenekarokat?

- Persze, ha csak tehetem. Sok zenész megkeseredik az évek során, és nem kíváncsi a többiekre, talán félnek a konkurenciától. Én egyáltalán nem ilyen vagyok. Los Angelesben nagyon kegyetlen a verseny, sok "embert látsz hazudni a másiknak, fúrják egymást a másik háta mögött, amit én nagyon utálok, és aktívan bizo­nyítom, hogy én másképpen gondolkozom. A Seattle-i zenekaroknál szerintem sokkal jobb a helyzet, mert ezek általában már évekkel a lemezszerződések előtt is együtt voltak, szemben sok L. A.-i vagy New York-i zenekarral, akik alighogy összeállnak, szerződést kapnak, pedig még nem is váltak igazi együttessé. A Seattle-i zenekarok közt sokkal barátibb a légkör, olyasmi, hogy „ti is kerestek egymillió dollárt, mi is keresünk egymilliót, aztán tartunk egy kerti bulit, ti hozzátok a sört, mi az ennivalót, és majd gitározunk együtt egy jót".

- Mi a véleményed arról a tendenciáról, hogy a techno egyre nagyobb teret nyer a zenei piacon?

- Szomorú, de így van. Regeteg kitűnő zenekar nem jut szerződéshez, mert a kiadók mással vannak elfoglalva. A zenekarok meg mondjuk elköltenek 2-300 000 dollárt egy videóra, amit aztán nincs hol lejátszani. Mára gyakran az az érzésem, hogy a zeneipar számára a rock egy underground műfajjá vált.

(Zenész magazin, 1996.09.)