Mike Stern, 1996

A modern jazz és a fusion egyik meghatározó egyénisége volt az utóbbi tíz-tizenöt évben. Pályáján az igazi áttörést az 1982-es év hozta, amikor bekerült a hosszú szünet után visszatérő Miles Davis zenekarába. Aki zenészként valaha együttműködött Davisszel, az nem kerülhette el a világhírt, különösen igaz volt ez abban az időben, amikor az egész zenészvilág felfokozott várakozással tekintett a nagy visszatérés elé. Mike Stern először június végén először látogatott Magyarországra, hogy a Várban tartott jazzfesztivál keretében adjon nagysikerű koncertet kvartettjével.

-Érdekelne, hogy hogyan látod a stílusod fejlődését. Először tizenhárom éve hallottam a játékodat Miles Davis Man With The Horn albumán. A Fat Time c. számban volt egy hosszú szólód és az a fajta játék amolyan védjegyévé vált a stílusodnak. Az azóta eltelt időben készült munkáidat hallgatva az a benyomásom, hogy a játékod rengeteget változott, sokkal kevésbé tűnik rockosnak, mint akkoriban.

-Azért még mindig eléggé erős a rockos hatás a játékomban, de talán amit ma jobban észrevehetőnek tartasz, az a tradícionális hatása, ami igazából mindig is megvolt, csak nem volt rá annyi lehetőség, hogy Miles Davis zenekarában is felhasználjam, őt akkoriban a funk és rock hatások jobban érdekelték. Azt szokta mondani nekem, hogy "gyere és játssz úgy, mint Hendrix", szóval azt a fajta attitűdöt kereste, aztán persze hagyta, hogy olyan legyek amilyen. Persze ma is benne van a játékomban a rock, de a saját fejlődésem volt a cél. Az, hogy kitágítsam a határait annak, amit csinálok és zeneileg növekedni tudjak. Az egyik dolog, ami az utóbbi időben jobban érdekel, az a tradícionális jazz, ezért szólhat másképp a mai játékom, mint azokon a Miles Davis lemezeken, de ugyanakkor mindig szerettem a nyers hangzást, különösen élőben, amikor egy csomó kölcsönhatásra van lehetőség. Őszintén szólva, amíg benne van az energia, addig teljesen mindegy, hogy hagyományos jazzt vagy rockot játszunk. Ami fontos, az az, hogy mindenki szívvel játsszon, hogy senki se húzódjon a háttérbe aludni. Ez sosem történik meg a mostani partnereimmel, mindnyájan teljes odaadással játszanak.

-Milyen típusú zenéket hallgatsz, hogy inspirációt meríts belőlük?

-Természetesen a rockos-bluesos hangzású dolgok ma is közel állnak hozzám, ezeken a zenéken nőttem fel. Sok mindent meghallgatok a rádióban, műfaji határok nélkül. Érdekes, hogy az utóbbi időben nem nagyon hallgatok más gitárosokat, hanem inkább fúvósokat, zongoristákat. Az foglalkoztat, hogy azt a fajta gondolkodást és dallamvezetést átvigyem a gitárra. Nem feltétlenül az a célom, hogy nagyon divatos legyen, amit csinálok. Lehet, hogy emiatt kevesebbet játszanak a rádióban és nehezebben vagyok kategorizálható, de ezzel tisztában vagyok. Talán ezért is lett az új lemezem címe Between The Lines. [A sorok között]. Hamarosan szeretnék egy olyan lemezt csinálni, ami inkább tradícionális, akusztikus hangzású. Már hét lemezt csináltam az utóbbi pár évben és mindegyik modern, elektronikus jazz.

-Vállalsz mostanában más felkéréseket is vagy inkább csak a saját dolgaidra koncentrálsz? Az utóbbi években nem nagyon emlékszem, hogy más zenekarokban játszottál volna.

-Az utóbbi időben valóban többnyire csak a saját zenekarommal vagyok elfoglalva és amíg tehetem, nem is nagyon akarok mást csinálni, mint a triómat és a kvartettet, ahol egy szaxofonnal egészülünk ki. Eddig elég bíztató a kép, úgy fest, hogy ezt megtehetem. De valójában nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy sor nagy zenésszel játszhattam együtt, mint mondjuk Miles Davis, akit említettél vagy Jaco Pastorius, Dave Sanborn, a Brecker Brothers vagy a Steps Ahead. Sokan vannak, akivel szeretnék még játszani, és elég gyakran kapok is felkéréseket, de sokszor nemet kell mondanom, mert a saját zenekarom a legfontosabb, ami elviszi az időmet és az energiámat.

-Néhány éve volt egy zenekarod a szaxofonos Bob Berggel. Mi vetett véget annak az együttműködésnek?

-Igazából nem úgy fogalmaznék, hogy véget ért az együttműködés, hanem inkább csak szünetel. Szerintem biztosan fogok még Bobbal játszani, egy nagyszerű zenésznek tartom.

-Hány éves voltál, amikor a Blood Sweat & Tearsbe kerültél? Nagyon fiatal lehettél.

-Igen, huszonkettő voltam.

-Mit csináltál azt megelőzően?

-Előtte különböző helyi blues és rockzenekarokban játszottam Washingtonban és Bostonban.

-Hogyan kaptad a meghívást a Blood Sweat & Tearstől?

-Pat Methenyn keresztül. Ismertem őt még akkoriból, amikor a Berkleen tanított. Igazából az lett a vége, hogy csak játszottunk együtt, inkább csak tanácsokat adott, mint leckéket, nagyon segítőkész volt. Mondta, hogy üljünk le és játsszunk valamit és én mindig úgy éreztem, hogy csupa rossz hangot játszom, de ő mindig azt mondta, hogy nagyon jól szól. Egyszóval ő hallotta, hogy meghallgatás van a Blood Sweat & Tearsnél és szólt nekem. Elmentem a meghallgatásra és így kaptam a lehetőséget. Persze, nagy élmény volt, halálra voltam rémülve, de végülis sikerült, úgyhogy egy pár évig velük maradtam.

-Később is előfordult veled, hogy megijedtél attól, hogy kikkel kell együtt játszanod?

-Mindig. De azt hiszem, ez jó. Az izgalom kihegyezve tartja az érzékeimet és sohasem engedi, hogy túlságosan elbizakodottá váljak. Mindig nőni akarok zeneileg és mindig szeretnék jól teljesíteni, ez pedig egy jótékony hatású izgalmat okoz. A jelek szerint remélhetőleg ez mindig így marad majd, hiszen már sok éve változatlanul megvan bennem ez az érzés.

(Zenész magazin, 1995)