Martin Barre - Jethro Tull, 2004

Ha valaki harminchat évet lehúz egy zenekarban, akkor az mindenképpen tiszteletet parancsoló eredmény. Ezt csak fokozza az a tény, ha az a zenekar ezen idő alatt megszakítás nélkül műfajának élvonalában működik, méghozzá nem is akármilyen aktivitással. A legendás Jethro Tull gitárosával budapesti koncertjük előtt találkoztam. Legnagyobb bánatomra a terjedelmi korlátok miatt a hosszú és igen kellemes légkörű beszélgetésnek csak azon részleteit közölhetjük, amelyek átcsusszantak véreskezű főszerkesztőnk számolatlanul záporozó "Delete" parancsain.

-Olyan régen vagytok együtt a zenekarban, hogy nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan lehet ennyi ideig kibírni egymást?

-A hosszú idő alatt nagyon megismertük egymást, a jó és rossz tulajdonságokat egyaránt. Megtanultunk a másiknak csak a jó oldalára koncentrálni és nem adni alapot arra, hogy a gyenge pontoknak legyen okuk előjönni. Ez az együttlét azért nem olyan, mint egy házasság, ahol sok olyan egyéb tényező is befolyásolja a kapcsolatot, mint például a gyerekek. Mi megtehetjük, hogy egy tisztán szakmai kapcsolatként kezeljük az egészet, de ez alatt persze nem pusztán üzleti kapcsolatot értek. Amikor turnézunk, akkor sem megyünk egymás agyára, mert mindnyájan a saját életünket éljük és nem vagyunk éjjel-nappal együtt. Nem azért, mintha nem kedvelnénk egymást, de én például 57 évesen nagyfokú függetlenséget igényelek.

-Ezek szerint itt nincs helye az olyan fogalmaknak, mint a barátság?

-Természetesen van, de ez nem szükséges velejárója az együttműködésnek, hanem inkább csak egy mellékterméke. Nekem például maradtak olyan barátaim, akik már elmentek a zenekarból vagy elküldtük őket, de ettől még nem feltétlenül szűnt meg a barátságunk.

-Az elmúlt évtizedekben alkotott életművetek zenei szempontól elég konzisztens...

-Ezzel nem értek egyet, de azért folytasd csak...

-...miközben a zeneipar drámai változásokon esett át, nem feltétlenül jó irányban. Próbáltatok igazodni valamilyen trendekhez vagy mindig a saját utatokat jártátok, tekintet nélkül arra, hogy az éppen egybeesik-e az aktuális divattal?

-Régebben, sok évvel ezelőtt valamennyire hatottak ránk az ilyen dolgok, de egy idő után elérkezett egy pont, amikor nevetségessé váltunk volna, ha a legaktuálisabb divatokat követjük. Itt nem csak a zenéről, hanem életstílusról is szó van és e tekintetben nem bújhatunk ki a bőrünkből. Így nem játszhatnánk hitelesen a legfiatalabbak zenéjét, egyszerűen mert nem vagyunk fiatalok. Az emberek nem azért kíváncsiak ránk, mert divatosak vagyunk, hanem mert harminc éve volt néhány sikerlemezünk.

-Azért ha megnézed a közönségeteket, rengetegen nagyon fiatalok.

-Igen, de nem azért jönnek, mert divatosak lennénk. Nem nézünk ki jól, nem akarnak randizni velünk, csak azt látják, hogy itt van öt öregember, akik élvezik az együtt játékot és ezért jönnek el megnézni bennünket. Ez tejesen más indíttatás, mint amiért mondjuk Madonnát vagy Britney Spearst nézik meg. Ott igazából egy image-re kíváncsiak és nem annyira a zenére.

-Ez azt jelenti, hogy nem is kíséred figyelemmel az aktuális irányzatokat?

-Erről szó sincs. Mindenképpen szeretek tisztában lenni a legújabb dolgokkal is, érdekel, hogy milyen indíttatásból, milyen elemekből csinálják őket.

-Van olyan mai produkció, amire azt mondanád, hogy szereted?

-Nem igazán. Van egy-két lemez vagy inkább néhány szám, ami tetszik, de hosszútávú kedvencem nincs. Régebben ha szerettem egy előadót, megvettem az összes lemezét, a mai produkcióknál már nincs ilyen kötődésem.

-A mai médiaviszonyok között bizonyos stílusok egyre nehezebben találnak utat a közönséghez. Hogyan érint benneteket ez a jelenség?

-Minket nem játszanak a rádiók. Ez már jó ideje így van, idővel egyre romlik a helyzet, de nem tudunk mit csinálni ellene. A médiában azt hallhatod, ami a legnagyobb tömegeket vonzza és e tekintetben el is látják a feladatukat.

-Így viszont az embereknek erőfeszítést kell tenni azért, hogy megtanulhassák, kik vagytok, ki kell nyomozniuk, hogy ilyen zene is létezik, egy szóval az egész sokkal nagyobb utánjárást igényel a részükről, mintha naponta lehetne hallani benneteket a rádiókban. Ezzel együtt közönség –köztük sok egészen fiatal- ma is bejön a koncertjeitekre és kíváncsi rátok.

-Ez így van és többek közt ez az, ami miatt az egészet élvezettel és száz százalékos lelkesedéssel tudjuk csinálni a mind a mai napig. Ha nem látnánk nap mint nap a közönség pozitív fogadtatását, akkor abban a pillanatban abbahagynánk.

-A tervezettnél hosszabbra nyúlt a beállásotok. Valami technikai gond volt?

-Nem, csak gyakoroltunk valamit. Időről időre új dolgokat kell kipróbálnunk, mert különben nagyon nehezen bírnánk a monotonitást.

-Amikor úton vagytok, általában kíváncsi vagy a helyekre, ahol játszotok vagy inkább visszavonulsz és leginkább a szálloda és a koncert helyszín között mozogsz?

-Minden nap tíz kilométert futok, így mindenképpen sok minden látok és kíváncsi is vagyok rá.

-Ez a turnézással járó rendszertelen időbeosztás mellett nagyon tiszteletre méltó! Soha nem hagysz ki egy napot sem?

-Nagyon ritkán, egyszer-egyszer előfordul. A fizikai erőpróbán kívül szeretem azt a kihívást is, hogy ismeretlen helyeken is meg kell találnom a futásra alkalmas helyeket. Ez zsúfolt, füstös nagyvárosokban nem mindig egyszerű feladat.

-Ma például hol futottál?

-Ó, Budapest nagyon egyszerű hely ebből a szempontból. Elég jól ismerem, szerintem legalább tízszer voltam már itt. Ma a Margitszigeten futottam. Az utazást egyedül az teszi elviselhetővé számomra, ha mehetek felfedezni az új helyeket és futhatok a már ismert helyeken.

-Hány éve kezdted a futást?

-Körülbelül tizenöt.

-Azaz negyvenkét évesen. Ez elég késői kezdés, nem?

-Igen. Az ellen úgysem tudsz mit tenni, hogy megöregszel, de úgy éreztem, azért tennem kell valamit, hogy ha naponta felmegyek a színpadra és kiállok a közönség elé, akkor legalább azt lássák rajtam, hogy jó kondícióban vagyok. Biztos van olyan, aki úgy gondolja, hogy elég jó zenész ahhoz, hogy mindegy legyen, hogy néz ki. Én nem ilyen vagyok, nekem önbizalmat ad, ha fizikailag jó állapotban tartom magam. Ez mára teljesen beépült a napi rutinjaim közé.

-Mi a helyzet a gyakorlással? Az is napi rutin, amikor turnéztok?

-Nem igazán. Amikor úton vagyunk, amúgy is minden nap játszunk, a beállásokkal együtt nekem ez elég. Ha otthon vagyok, akkor gyakorlok, zenét is otthon tudok írni. Szeretek kora reggel kezdeni és egész nap az írással foglalkozni. Délnyugat-Angliában egy kis faluban lakom, ahol nagyon nyugodt környezetben lehet dolgozni.

-Hogyan fogadtak a helybeliek, amikor odaköltöztél?

-Annak már jó huszonöt éve.

-De akkor már ismert zenész voltál.

-Igen. Először ez újdonságnak számított, de semmi különös hatását nem éraztem. Mindenki ismer mindenkit, mindenki szóbaáll a másikkal, nincs sznobéria, nincs osztályosodás, én is egy normális tagja vagyok a közösségnek. A mindennapi életünk nagyon hasonlít bármelyik helybeliéhez. Gyerekeket nevelünk, ha valami elromlik, megjavítjuk, ki kell fizetnünk a számláinkat és így tovább.

-De ennek nem feltételenül kellene mindenki számára nyilvánvalónak lennie.

-Így van, de akkor is ez a helyzet. Nem dicsekszem vele, hogy „nézzetek ide, teljesen normális, hétköznapi életet élek", de attól még így van.

-A Jethro Tull mellett időről időre szóló anyagaid is megjelennek. Tíz év alatt három album, ami nem rossz átlag, mert nyilván meg kell találnod a szabad "lyukakat" a Jethro Tull naptárában ahhoz, hogy a szóló anyagokon dolgozhass. Mennyi idő alatt készült el a legutóbbi?

-Három-négy hónap.

-Az elég gyors...

-Igen, de amikor eszembe jut valami, akkor fölveszem otthon. Így amikor leülök a szólóanyagot csinálni, csak előveszem az ötleteket és válogatok közöttük. Ami tetszik annyira, hogy tovább dolgozzam rajta, azzal egész nap folytatom a munkát. Van három stúdióm, az egyikben lényegében csak a gitárjaim és az erősítők, meg egy 24 sávos Otari magnó van, ott veszem fel a vázlatokat. Ha itt végeztem, akkor kerül át a munka a nagy stúdióba. Ez egy rendes, kereskedelmi produkciós stúdió, ahol mindenféle zenei produkció készül.

-Használsz az íráshoz számítógépet?

-Nem. A basszusgitárosunk vett egy Mac rendszert és két hónapig tartott neki, amíg megtanulta használni. Én ennyi idő alatt megírok egy albumot, ráadásul azzal szívesebben töltöm az időmet. Igazából nem nagyon érdekel a dolog. Persze használom a számítógépet a produkcióimban, de nem akarom megtanulni. Attól, hogy szeretek autó vezetni, még nem kell tudnom szétszedni és összerakni egy autót. A nagy stúdiómban van hangmérnököm, aki helyettem is ismeri a gépeket.

-Nem lehet, hogy ha magad is megtanulnád használni a számítógépeket, akkor az a zeneírási módszereidet is befolyásolná? Itt olyan funkciókra gondolok, mint például az gyors editálhatóság, a dalok szerkezetének gyors átalakítása.

-Nem hiszem, hogy bármit is változnék. Sokkal régimódibban dolgozom ennél. Soha nem másolok például többször előforduló részeket, minden egyes előfordulást külön játszom fel. Ragaszkodom ahhoz, hogy úgy készüljenek a dolgok, hogy ha kigyullad a piros lámpa, akkor egy előadás szülessen és ha nem elég jó, akkor vegyük fel újra. Van egy határ, amin túli beavatkozásokat csalásnak éreznék. Ha más csinálja a saját produkciójában, akkor lelke rajta, engam nem zavar, de én nem így dolgozom. A gyerekek a stúdiómban nagyon jó ismerik és használják is a technológiát. Sokszor bemegyek hozzájuk és hallom, ahogy mindenféle elektronikus sci-fi hangzással kísérleteznek. Tudják, hogy általában utálom, de néha egész érdekes hangzásokat hoznak össze és az hogy ez nem az én világom, attól ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz lenne. Van helye a világon Britney Spearsnek, meg a Spice Girlsnek is. Én nem szeretem, de attól még jók. Az én véleményem semmivel nem fontosabb, mint bárki másé. Sőt, az hogy az ember ért a zenéhez, bizonyos szempontból be is szűkítheti az ítélőképességét, mert tudja, hogy mi történik abban, amit hall. A fiam például tizenhét éves és gitározik. Gyakran jön hozzám, hogy „fú, apa, hallottad ezt vagy azt?" és szeretné, ha tetszenének nekem bizonyos dolgok, olyanok, hogy kettéáll fülem tőlük.

-Előny vagy inkább hátrány a számára, hogy ismert zenész az apja?

-Azt hiszem inkább hátrány. A társai persze tudják, hogy ki vagyok és azt gondolják, hogy ez előny neki. Valójában azonban ha játszik, a közelébe sem megyek és ha hallom, hogy valamit nem jól csinál, a legtöbbször nem szólok bele. Csak akkor segítek neki, ha ő kér meg rá. Örülök, ha így tesz, de kéretlenül nem akarom összezavarni.

-Kitől tanul?

-Van saját tanára. Azt hiszem, nem lennék túl jó tanár. Túl türelmetlen lennék vele. Sosem szerettem, ha egy szülő nyomást gyakorol a gyerekére, hogy a saját álmait vele valósíttassa meg és úgy erőszakol rá mondjuk egy sportágat vagy a zenét. Jobb, ha a gyerekeknek saját választásuk van ilyen dolgokban.

-Könnyű volt a szólóalbumaidat kiadatni?

-Pokoli volt. Az elsővel szerencsém volt, találtam valakit, aki sok pénzt rakott bele, de aztán nagyon rosszul sikerült a promóciója, egy rossz kiadóhoz került. A másodikat iszonyú nehezen tudtam kiadni, mert az első lemez nem ment túl jól. A harmadikkal kicsit könnyebb volt, mert az első kettőnek a puszta létezése kinyitott bizonyos ajtókat előttem. Úgy lehetett emberekhez odamenni, hogy "hé, itt vannak az eddigi anyagaim, érdekelne a legújabb?". Ez teljesen más, mintha azt mondanám, hogy "gitáros vagyok, szeretnék egy szóló albumot csinálni", amire visszakérdeznének, hogy "remek, és milyen lenne?". "Hát olyan bluesos-jazzes-rockos"- válaszolnám amire azt gondolnák, hogy "hogy a fenébe lehetne eladni ezt az öreg manust?". Szóval, szerencsére mára van már annyi szólista múltam, hogy ha tudják, hogy pár tízezer darabot el tudnak adni a munkáimból, akkor könnyebben tudom az új dolgaimat elfogadtatni.

(Zenész magazin, 2005)