Rick Wakeman, 1995

A rocktörténet egyik legnagyobb hatású zenekarának, a Yesnek billentyűseként ismerte meg a világ, majd onnan távozva szólókarrierje sem volt kevésbé termékeny és sikeres. Azóta saját zenekarával játszik, de részt vett az 1991-ben egy CD és egy világturné erejéig összeálló teljes létszámú Yes-produkcióban is.

- EIsőként szeretnék a Yes három évvel ezelőtti Union tur­néjáról beszélgetni. Ennek a turnénak Budapesten is lett volna egy állomása, amelyet végül töröltek. Nekem volt szerencsém Londonban megnézni az előadást, és az egyik legjobb koncert volt, amit valaha láttam.

- Igen, az egy nagyszerű turné volt, igazi élményt jelentett nekem.Budapestre nagyon szerettünk volna elmenni. Amikor kiderült, hogy problémák vannak a koncert körül Jon, Chris, Alan, Trevor és én azt mondtuk, nem érdekes, mi a baj, menjünk el, aggódni ráérünk utána is, Magyarországon ugyanis még sosem jártunk. A menedzserek és ügynökök azonban azt mondták hogy nem, és leállították az egészet. Nagy csalódás volt számunkra, mert tényleg mindenáron el akartunk menni.

- Azt hiszem, csalódás volt ez a várhatóan több tízezernyi nézőnek is.

- Remélhetőleg lesz még alkalmunk eljutni Magyarországra.

- Ugy érted, együtt a Yesszel?

- Igen, bár sosem leszünk újra nyolcan, de nagyon valószínű, hogy jövőre újra lesz egy Yes-tumé.

- Ez mennyire tekinthető biztosnak?

- Mindnyájan beszéltünk róla egymás­sal, és szerintem legalább hetven százalék esélye van a tuménak.

- Hogyan élted végig a Union turnét?

- Kitűnően éreztem magam, csupa barát közt voltam. Igaz, a zenekarból egy-két tag úgymond mosolyszünetet tartott egymással, de én ezt nagyon nagy hülyeségnek tartottam a részükről, hiszen egy egyszeri, rendkívüli alkalom kapcsán miért ne érezhettük volna mindannyian jól magunkat?

- Elárulod, kik voltak ezek?

- Steve (Howe) és Bill (Bruford). Eredetileg azt terveztük, az összes számban mindenki játszik majd, függetlenül attól, hogy annak idején benne volt-e. Nem mondom, hogy minden száz százalékig úgy történt, ahogy szerettük volna, de majdnem. Egy biztos: a turné nagyszerű volt, hihetetlen öröm volt részt venni benne. Persze kész vagyonba került, és mi egyetlen fillért sem kerestünk vele. A promóterek sokat kerestek, de nekünk hatalmas költségeink voltak, csak az utazó sze­mélyzet nyolcvanegy főből állt.

- Azt hiszem, talán ezzel együtt is megérte...

- Abszolút.

- Számomra nagyszerű volt látni, hogy -ne sértődj meg- ezek a öreg emberek...

- ...Tényleg öregek.

- ... fölmennek a színpadra, és nagyon élvezik, amit csinálnak, ráadásul olyan jók, hogy a közönséget is elvarázsolják. Az külön kedves momentum volt, hogy rockkoncerteken nem megszokott módon szünetet is tartottatok...

- Persze, mert túl öregek vagyunk ahhoz, hogy egyben végigjátsszuk a bulit.

- Kérlek, árulj el egyetlen technikai apróságot a koncerttel kapcsolatban. A kör alakú színpad a Wembley Arena közepén állt, és folyamatosan forgott, egyedülálló látványt szolgáltatva ezáltal, hiszen olyan nézőpontból is láthatóvá váltak a zenészek, ahogyan korábban soha. Hogyan oldottátok meg a kábelezést a színpadon?

- Ó igen, hihetetlenül okos kis rendszer volt ez! A kábelek a színpad közepén egy csőben mentek le. A csőben egy hosszú kábeldobra tekeredtek fel a forgás során. Egy irányban körülbelül harminc körülfordulást tudott megtenni a színpad, ez pedig több mint fél óráig tartott. Remek munkát végeztek vele a technikusok; a rendszer most valahol Amerikában van, szétszedve, egy raktárban.

- S most beszélgessünk egy kicsit rólad. Hol élsz mostanában?

- Man szigetén, ami egy kis sziget Anglia és Írország között.

- Mi az oka, hogy a zenekar legtöbb tagja Amerikába költözött?

- Az adózás. Ezenkívül az, hogy Amerikában könnyebb a zenében dolgozni. Angliában, ha van egy jó éved, akkor sok adót kell fizetned, de ha a következő éved rosszabbul sikerül, akkor nem kapsz vissza pénzt. Ezzel szemben Amerikában mindez ötéves ciklusokban történik, s nem utolsósorban a dolgok elintézhetőbbek: a cégek, a zenészek segítik egymást, míg Angliában ez másként van. Én ennek ellenére sem tudnék Amerikában élni.

- Miért? Hát milyen hely ez a te kis szigeted?

- Nagyon kicsi, nagyon csöndes.

- Hallottam róla, hogy furcsa törvé­nyei vannak.

- Igen, ez egy külön kis ország, önálló pénznemmel és néhány sajátos törvénnyel. Ráadásul a macskáknak nincs farkuk.

- ...

- Tényleg nincs, és nem azért, mert le­vágják, hanem mert így születnek, farok nélkül.

- Ugye csak viccelsz?

- Nem. Mani macskáknak hívják őket, és egy szál farkuk sincs. Villamos helyett ma is ló húzza a kocsikat a sínen. A vonatjainkat kis gőzmozdonyok vontatják, csengő van az elejükön. Olyan az egész, mintha száz évet visszamennél az időben.

- Hogyan utazol?

- Naponta hatvan repülő indul a szigetről különböző helyekre.

- Mennyi idő alatt érsz Londonba?

- Negyven perc. Manchaster pedig kifejezetten közel van, harminc perc az egész.

- Ha arra gondolsz, hogy London külső részéből néha két óra alatt lehet bejutni a központba, akkor ez tényleg semmi. Mikor költöztél a szigetre?

- Hét éve. Nagyon jó ott, Angliával ellentétben igen kevés a bűnözés, a csalá­dom nagy biztonságban élhet, úgyhogy ha elmegyek, nem aggódom értük.

- Tudják ott, hogy ki vagy?

- Persze; olyan kicsi a sziget, mindenki ismer mindenkit.

- Megkülönböztetett figyelemmel fordulnak feléd?

- Egyáltalán nem. Nagyon kedves emberek.

- Mit csináltál a Union turné óta?

- A saját zenekarommal játszom, sokat vagyunk Dél-Amerikában, nagy az ottani piac, aztán az USA-ban, s minden évben van egy angol turném is.

- Könnyű ma Angliában turnét szervezni?

- Én nem panaszkodhatom, elég sok tévés munkám van, emiatt aztán könnyebb a dolgom. Színházakban játszunk, a show, amit csinálunk, minden korosztálynak szól, akár családi program is lehet. Külföldre pedig a rock show-val utazunk.

- Európában is játszotok?

- Két éve nem játszottunk Európában, legfeljebb én megyek néha át játszani. Az a baj, hogy a dolgot Európában nehéz pénzügyileg életképessé tenni, bár szeretnék többet játszani itt. Azt nem bánom, ha ingyen kell játszanom, de nem szeretek én fizetni azért, hogy játszhassak. Nagy különbség, ha pénzt vesztesz, vagy ha nagyjából rendben vagy. Én sem különbözöm ebben a többi embertől, ráadásul háromszor nősültem, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne keressek.

- Hogyan dolgoztok a zenekaroddal? Az év bizonyos időszakait próbákkal töltitek, és akkor te is Angliába költözöl?

- Nem egészen. Turnék előtt elég két-három napra összejönnünk, mert már olyan jól ismerjük az anyagot. Van, hogy a turné helyszínén próbálunk, például Dél-Amerikában. Egyébként pedig ahogy a tévés és egyéb munkáim miatt Londonban járok, időnként sort kerítünk próbákra. Ez így nagyon jól működik.

- Mennyire nehéz 1995-ben ilyenfaj­ta zenével érvényesülni?

- Ma jobbak az esélyeink, mint mondjuk tíz éve.

- Ez érdekes!

- Pedig így van, az utóbbi öt évben a koncertjeink látogatottsága megduplázó­dott. Hatalmas piaca van ugyan a rapnek meg ilyesmiknek, ennek ellenére sok fiatal igazi, élő embereket akar hallani. A közönség nőttön nő, és egyre több fiatal jön.

- A lemezipar is ilyen nyitott?

- Nos, az egyáltalán nem. A lemezcégek egyre kevesebbet fektetnek a zenébe, de ami a koncerteket illeti, azokkal semmi bajunk.

- Köszönöm, és bízom benne, hogy jövőre találkozunk Magyarországon.

- Azt nagyon szeretném, és remélhetőleg így is lesz.

(Zenész magazin, 1995.05.)