fb-logo-black

journalism-DSC03590-2

Zenész interjúk

Aerosmithtől Zawinulig

Újságíróként több, mint tizenöt éven át készítettem interjúkat a legkülönfélébb műfajokból ismert külföldi zenészekkel az írott és elektronikus média számára. A beszélgetések nagyrészt a Zenész magazinban, a Blikkben, a Petőfi Rádióban és egy műsorgyártó vállalkozásunk jóvoltából rengeteg helyi rádióban jelentek meg, többnyire a 90-es években. Annak ellenére, hogy a visszajelzések szerint az interjú alanyok és a közönség is szerette ezeket beszélgetéseket, az elhatalmasodó időhiány miatt egyre ritkábban tudtam velük foglalkozni.

Bővebben...

Faith No More, 1993

(...) Egy teljesen hiteles, őszinte és minden felesle­ges külsőségtől mentes koncertet láthatunk. Néhány villanásból kiderül, hogy a zenekar minden tagja teljesen magabiztos hangszeres tudás birtokában játszik, bár a zene egyáltalán nem a technikai magamutogatásról szól. A brutális (és igen nehéz) dob alaphoz társuló szigorú basszus és szólógitár hangzást jó arányban lágyítja a mindenen áthatoló vonós kórus, a leggyakrabban használt billentyűs hangszín. Erről a hangról kérdeztem Roddy Bottumot:

interviews faith-no-more- Ez a hangszín, amit a leginkább szeretsz, még egy zsebrádión is kiszól a zenéből. Nagyon úgy hangzik, mint valami szép, régi nyolcbites minta. Melyik hangszerből jön?

- A minta valóban nyolcbites és egy Emax II-ből szól. Ezt a hangot semmilyen újabb technológiával nem lehet létrehozni. Az eredeti hangszer hangjához közelebb álló, jobb minőségű minták könnyebben eltűnnek a zenében, ha mindenki egyszerre játszik.

A közönség a kilencvenes évekre már-már megszokott lefáradt hangulat helyett meglehetősen nagy energiával vett részt az előadásban, talán a zenekar lendülete ragadt át rájuk is. (...) A zenekar alig egy és negyed óra játék után elhagyta a színpadot. Azt persze sem ők, sem a közönség nem gondolta komolyan, hogy tényleg vége, ezért hát igazából senkit sem lepett meg, hogy hamar visszajöttek és nem csak egy számot játszottak második körben.

A koncert igazi végét követően mindenki elégedett lehetett, hiszen pontosan azt kaptuk, amit vártunk: egy szívvel-lélekkel végighajtott, teljesen profi előadást.

A tagok - fáradtságuk ellenére utána is pont olyan türelmesen fogadtak bárkit, akinek mondanivalója volt számukra, mint előtte. Az én kérdéseimre is szívesen válaszoltak. Volt egy, amelyet többüknek is feltettem, és a válaszok elkötelezettség és hivatástudat szempontjából meglepően egybecsengtek, mintha csak összebeszéltek volna, pedig egyszerre mindig csak egyikük volt jelen:

- Téged nem aggaszt az, ami a világ zeneiparában mostanában zajlik?

Roddy Bottum (billentyűs): - Nem, egy cseppet sem. Nem érdekel a zeneipar. Mi tesszük a dolgunkat és szeretjük, amit csinálunk. Ez érdekel.

Jim Martin (gitár): - Nem aggaszt.

- De azért tudod, hogy mi az, ami aggaszthatna?

- Honnan tudnám, nem vagyok gon­dolatolvasó.

- Én a mindent elborító hulladék hegyekre gondolok, amivel elárasztják a piacot.

- Nem, engem ez azért nem zavar, mert szerintem ez nem tarthat örökké.

- Szerintem az idő múlása nem ezt mutatja.

- Az embereknek nem lehet a végtelenségig hazudni. Előbb-utóbb ezeknek a tendenciáknak vége lesz. Különben is, miért érdekelne ez az egész, mi akkor is ezt csinálnánk, ha senkinek sem kellene.

Mike Bordin (dob): - Én nem aggódom, mert szerintem ez pontosan így van, amióta világ a világ. Minden Miles Davisre jut tíz Bobby Sherman. Az embereket mindig be lehetett etetni. Mi is játszottunk a kis klubokban, megvolt a magunk közönsége, míg egy kislemezzel egyszerre sikeresek és ismertek lettünk. Ekkor azt vettük észre, hogy a közönség fiatalabb és ostobább lett, mi pe­dig nagyon divatosak. Az emberek nagy tömegei mindig vezethetők voltak. Olyan egyszerű, például mondhatod, hogy nem gyilkolják le egymást, mégis megteszik. Miért pont a zenében lenne magasan a mérce?

- Azért kérdeztelek pont titeket erről, mert amíg csak a tévében láthattalak benneteket játszani, addig is az volt a benyomásom, hogy minden hangot a lehető legkomolyabban gondoltok és az egész, amit csináltok, nagyon őszinte.

- Köszönöm, hogy észrevetted. Ép­pen ez az, amiért ma is, vagy bármelyik másik este fölmegyünk a színpadra. Különben nem csinálnánk. Ezt másképp nem is lehet. Én például tizenegy éve játszom Billel, a basszusgitárosunkkal és nem mondhatnám, hogy mindig a csúcson voltunk. Szép rendesen vertük a fejünket különböző falakba az évek során, de nem szabad feladni a reményt vagy alábbadni a színvonalat saját magad előtt. Ha mindig arra figyelsz, hogy éppen mi a divatos és ettől nagyon elkeseredsz, akkor áldozattá válsz. A hülyeség áldozatává, és ezt nem érdemes hagyni. Akkor is ugyanezt játszanánk, ha már egyáltalán nem lenne közönségünk. Nagyon sokat köszönhetünk Robert Plantnek és egy közös koncerten tőle kaptuk a legszebb dicséretet is. Amikor vége lett a bulinak, megköszönte mindenkinek, hogy eljött, majd ezt mondta: „Végül köszönjük a Faith No More-nak, hogy itt voltak és hogy nem gányolták szét a rock 'n rollt." Mi szeretnénk nem szétgányolni a rock 'n rollt. Sajnos ma már az underground zenékben is ugyanúgy a műanyag uralkodik, mint bármilyen más műfajban.

- Ezt én is ugyanígy látom, szerintem az egész egyre inkább hasonlatos egy jól kiagyalt és ellenőrzött szörny bemutatóhoz.

- Pontosan. Az ilyen zenekaroknak nincs bátorságuk, hogy nyíltan kimondják: olyanok akarunk lenni, mint a Guns 'n Roses, ezért inkább nagyon elvontnak akarnak látszani. Mindegy, nem kell törődni semmivel, játszani kell. Sose volt jobb megoldás. Amúgy is, a helyzet régen is hasonlóan lehangoló volt. Mondom, minden Miles Davisre jutott tíz Bobby Sherman. Ez tetszik, ha cikket írsz, akkor ez legyen benne.

- Benne lesz.

(Zenész Magazin /Tschinn Bum/, 1993.06.)