Billy Cobham, 1996

Már a hetvenes években legendává lett, és nevét még azok is jól ismerték, akik nem is hallgattak jazz-rockot. Nemrégen a kongresszusi központban megmutatta, hogy bár amit mostanában játszik a mai zenei környezetben már nem hat olyan izgalmasnak, mint akár csak öt-hat évvel ezelőtt, azért a játéktudása ma is félelmetes. Beszélgetésünkre a koncertet követően került sor.

- A felszerelésed látható részét jól ismerjük, tudjuk, néhány éve már Mapex dobokat használsz. Sokakat nagyon érdekelnének azok az eszközök is, amelyeket kevésbé látványosan alkalmazol. Elmondanád, mi volt a hátad mögötti két hatalmas, egyforma rack-konténerben?
- Mindkettőben van egy-egy Yamaha Promix O1-es digitális keverő. Ezeket a saját monitorrendszerem keverésére használom. Van egy Firehouse drót nélküli monitor-fülhallgatóm, ehhez valók a ProMixek. Az elektromos dobok közül használok egy DrumKAT-et és egy Wavedrumot.
- Programozod is a Wavedrumot, vagy csak játszol rajta?
- Egyelőre csak játszom rajta. Egyébként nagyon érdekes hangszernek tartom, izgalmas dolgokat lehet csinálni rajta. Ami a rackben lévő hangmodulokat illeti, van még egy Korg O1/W és egy Alesis D4 modul.
- A D4-es hangszíneire ráismertem, amikor azon a furcsa alakú kézi ütő­hangszeren játszottál. Valójában mi ez a hangszer?
- Zen Drumnak hívják, a rajta levő 99 billentyűnek külön programozható paraméterei vannak. Azaz külön állítható MIDI-csatornája, hangmagassága, érzékenysége és így tovább.
- Nehéz játszani rajta?
- Igen, de elég hamar meg lehet szokni.
- Egyáltalán nem látszol fáradtnak, pedig szinte most jöttél le a színpadról.
- Tényleg nem vagyok fáradt, talán csak mentálisan egy kicsit.
- Az utóbbí években Amerikából Svájcba költöztél. Miért választottad inkább Európát?
- Európába lelassulni jöttem. Amerika túlságosan gyors Európához képest, pedig Európában is minden működik. Amerikában a művészvilágban túl éles a verseny, az egész olyan eszelős, mint valami járvány. Ha rajtam múlna, rengeteg helyen élnék. A legérdekesebb lehet a mai korban egy olyan helyen élni, mint mondjuk Patagónia, a világ végén. Ott is van Intemet, ennek segítségével teljesen naprakész lehetsz, ami az információáramlást illeti, így semmiből nem maradsz ki, és ez fantasztikus.
- Miles Davis írta az önéletrajzában, hogy az ötvenes-hatvanas években sok jazz-zenész költözött át Európába, ahol igazi sztárként aranyéletük volt, de amikor néhány év múlva találkozott velük, akkor észrevette, hogy a játékukból elveszett valami lényeges elem.
- Ez igaz lehetett akkoriban, de ma más a helyzet, és pont ezért nem félek attól, hogy velem ugyanez történjen. Annak ellenére, hogy Svájcban élek, ugyanazokkal játszhatok, akikkel régen, csak felülök a repülőre. Hidd el, tényleg leszűkültek a távolságok. Például a nyáron Budapesten a World Music Fesztiválon találkoztam egy mongol gitárossal, akivel Charlie Parkereket játszhattunk. Vajon tudta ezt Dzsingisz kán? Ahonnan jöttél, az úgyis a tiéd, éppen azért kell máshova menned, hogy új dolgokat tanulj.
-Elolvasod a kritikákat magadról?
- Hellyel-közzel. Azt nem mondanám, hogy nem érdekelnek, de szerintem általában elég egyoldalúak a kritikák. A magam részéről sokkal jobban érdekel, hogy a közönség mit gondol a játékomról. Különben amit nyilvánosan lejátszottál, az már nem a tiéd, és mindenkinek jogában áll azt gondol­ni róla, amit csak akar.
- Körülbelül hány koncertet adsz évente?
- Nagyjából százat.
- Hogy viseli a családod a távolléteidet?
- Hát igen, emiatt elég sok a konfliktusom a családdal. A gyerekeim csak amatőr szinten zenélnek, így az ő életstílusuk más, mint az enyém.
- Régebben tanítással is foglalkoztál, még oktató videód is megjelent.
- Ma már nem tanítok. Azt hiszem, nem vagyok jó tanár, nem túl sok sikerélményem volt, és jó, ha négy-öt tanítványom vitte valamire a dobolásban.
- Több olyan ismert jazz-zenésszel beszélgettem mostanában, akik egybehangóan úgy értékelték, hogy a mai jazz megfáradt, és nincs már meg a nagy újdonságok izgalma. Ami új, mint mondjuk az acid jazz, annak is erős múltbeli gyökerei uannak.
- Az acid jazz egyáltalán nem új, csak egy egyszerű marketingfogás. Csupa olyasmit hallhatsz, amit már korábban megcsináltak, csak a csomagolás új. Ugyanez zajlik a hangszerpiacon is. Szinte most jött ki a DX7-es, nagyon kevesen tanulták meg igazán használni, s máris ezer újabb dolog jelent meg.
- A pályád során a hatvanas évektől napjainkig a jazz és a jazz-rock legna­gyobb egyéniségeivel játszhattál együtt, Miles Davissel, John McLaughlinnal, George Duke-kal és még ki tudja, hány igazi óriással. Ki volt közülük az a vezető, aki a legnagyobb hatást jelentette számodra?
- Mindenképpen Miles Davis, ő volt a legnagyobb vezető, senkihez sem hasonlítható. A maga szabta keretek között a legnagyobb szabadságot adta a zenészeknek, és olyan egyértelmű jeleket használt a színpadon, amit lehetetlen volt félreérteni, még ha rajta is volt a szinte elmaradhatatlan sötét napszemüveg.
- A mostani zenekarodban billentyűs-dobosként szerepel Gary Husband, aki dobosként vált világhírűvé a Level 42-ban, Gary Moore vagy Alan Holsworth zenekarában. Hogy jutott eszedbe, hogy elhívd a turnédra?
- Ezt már többen kérdezték. Szerintem a dobolás nem a versenyzésről szól, hanem a kommunikációról. Nagyon szeretem Gary játékát, így nem volt túl nehéz döntés, hogy elhívjam a zenekaromba.

(Zenész magazin, 1996.01.)