fb-logo-black

journalism-DSC03590-2

Zenész interjúk

Aerosmithtől Zawinulig

Újságíróként több, mint tizenöt éven át készítettem interjúkat a legkülönfélébb műfajokból ismert külföldi zenészekkel az írott és elektronikus média számára. A beszélgetések nagyrészt a Zenész magazinban, a Blikkben, a Petőfi Rádióban és egy műsorgyártó vállalkozásunk jóvoltából rengeteg helyi rádióban jelentek meg, többnyire a 90-es években. Annak ellenére, hogy a visszajelzések szerint az interjú alanyok és a közönség is szerette ezeket beszélgetéseket, az elhatalmasodó időhiány miatt egyre ritkábban tudtam velük foglalkozni.

Bővebben...

Laurence Rosenthal, 1996

A filmzeneírás elég speciális és igen érdekes terület, ritka alkalom, hogy e munkáról olyan hiteles forrásból hallhassunk, mint a hatszoros Emmy-díjas Laurence Rosenhal, akit Magyarországon leginkább Az ifjú Indiana jones kalandjai c. sorozat zeneszerzőjeként ismerhettünk meg. Az idős szerzővel éppen e sorozat egy epizódjának felvételi szünetében beszélgettem.

ZM96-03 Laurence Rosenthal- Leginkább az a munkafolyamat érdekel, amelyen egy zenének keresztül kell mennie ahhoz, hogy filmzene legyen belőle.

- Ahhoz, hogy erről igazából el tudjunk beszélgetni, órákra lenne szükség, de dióhéjban megpróbálom összefoglalni. Mindenekelőtt véleményem szerint egyes szerzőknek megvan a jó beállítottságuk a filmzenéhez, míg másoknak nincs. Ennek semmi köze ahhoz, hogy az illető jó vagy rossz zeneszerző. Engem mindig vonzottak a dramatizált helyzetek, mindig is szerettem a filmeket meg a színházat. Amint nézni kezdek egy filmet, azonnal hallom a zenét is hozzá.

- Ki dönti el, hogy egy filmben hol használjanak zenét?

- Ez mindig változó. Általában a zeneszerző és a rendező közösen. Az én alapelvem az, hogy csak olyan jelenethez kell zene, amelyik zene nélkül nem lenne életképes. Ha önmagában is teljesen jó, akkor minek a zene? Nincs rá szükség pédául, ha egy jelenet egyszerre sok infor­mációt közöl. Ilyenkor nem akarsz zenét hallani. A zene az érzelmekre hat, az információ nem.

- Nem söpörte el ezt a fajta munkát is a komputerizált eszközök használata?

- De igen. Én még mindig elég konzervatív vagyok, de azért használok számítógépet is, mert gyakran időt lehet megtakarítani vele. Bizonyos jelenetek nagyon pontos szinkronizálást igényelnek, és ebben sokat segíthet a számítógép. Ha oda akarok érni egy bizonyos ponthoz, aztán egy másikhoz, aztán a harmadikhoz, milyen tempót kell választanom, hogy mindenhova időben érjek?

-Később ugyanezt kell reprodukálni az igazi zenekarral, csak komputer nélkül.

- Igen, ilyenkor metronómot használunk. Bár szerintem bizonyos típusú zenékhez nem igazán megfelelő. Ha például nagyon érzelmes a zene, akkor a metronóm olyan hideg... Egyes szerzők állandóan használják a metronómot, én azonban nem szeretem.

-A zenészek látják a képet?

- Nem, de hallják a metronómot. A ké­pet én látom, és a képernyőn a zenei vá­gó sok segítő információt tud elhelyezni. Például ha tudod, hogy egy adott pillanatban a képen hirtelen felbukkan a nap, és ezt a zenével is jelezni akarod, akkor a képre rátehetnek egy vonalat, ami elindul a bal szélről, és amikor eléri a kép jobb oldalát, akkor jön az a vágás, amit jelezni kell.

-Igényel ez a fajta munka valamilyen különleges képességet a zenészektől?

- Rugalmasságot. Egy dolgot bizonyosan el lehet mondani a hollywoodi stúdiózenészekről: azt, hogy fantasztikusan olvasnak kottát. Ha először látnak egy zenét, a zenekar akkor is csodálatosan szól, úgy mintha napok óta próbálták volna. De például ha a Londoni Szimfonikusokkal dolgozom, akik kitűnő zenekar, jobb, mint a hollywoodi, nos ők az első olvasásra nem olyan jól játszanak, másodszor valamivel jobban, ötödszörre pedig fantasztikusan.

-Írt valaha zenét rajzfilmhez?

- Igen.

-Tényleg olyan nehéz munka?

- Nagyon nehéz. Írtam egy rajzfilmzenét Steven Spielbergnek kb. két évvel ezelőtt. Néha -és ez nem vicc vagy túlzás- három óráig is eltarthat, mire megcsinálunk egy rövid kis részt, ami azután tíz másodpercig tart a filmben. Mert a rajzfilmzenék alapelve, hogy ha valami nem teljesen pontos, akkor máar nem is vicces. És mindenre reagálni kell, Spielberg így követeli, a klasszikus módon. Ha valaki felhúzza a szemöldökét, a zenekar úgy csinál, hogy... vagy ha valaki leszalad a lépcsőn, a xilofon azt játssza, hogy... Élveztem, de amikor befejeztem, elhatároztam, többet ilyet nem vállalok. Az élet túl rövid hozzá.

- Általában milyen filmekhez ír zenét?

- Többnyire drámai filmekhez, de sze­retem a vígjátékokat is. Azt gondolják rólam, hogy „igen, ő a nagy történelmi eposzok zeneszerzője", nem gondolnák, hogy van humorérzékem, pedig tévednek. Amit nem szeretek írni, az a „vicces zene". Azt hiszem, a vicces zene nem vicces. Úgy gondolom, az a vicces, ha a zenét olyan képekkel kombinálják, amelyek teljesen váratlanok. Mondok egy remek példát. Az egyik Beatles-filmben egy bárban ültek, és csak arra emlékszem, hogy leszakadt alattuk a padló, beestek a pincébe, és ebben a pillanatban a zenekar elkezdte játszani az Örömódát Beethoven IX. szimfóniájából... Ez annyira abszurd volt, hogy nem lehetett nevetés nélkül megállni. Szóval, szeretem a komédiát is, de azt hiszem, legjobban azokhoz a filmekhez szeretek zenét írni, amelyek az emberek érzelmi kapcsolataival foglalkoznak.

(Zenész magazin, 1996.03.)