Gyakorlati tanácsok a sikeres projekt munkához (2008)
...avagy nincs lerágott csont!
Megasztárok egy nanopiacon (2004)
Véget ért a sosem látott médiafelhajtás mellett megrendezett verseny, amely szinte példátlan módon egyöntetű elismerést váltott ki minden fórumon. Magával a műsorral valóban nem sok baj volt, hiszen vitathatatlan, hogy óriási tehetségek kaphattak benne nyilvánosságot. Ezzel együtt meglehetős aggodalommal és szorongással figyeltem a döntő végét, azon gondolkozva, hogy tudják-e a többségükben szikrázóan tehetséges gyerekek, hogy mi vár rájuk ezután. Megtehettem, hogy ilyeneken gondolkodjak, mivel az utolsó három szereplő bennmaradása után úgy éreztem, teljesen mindegy, melyikük nyer, jó kezekbe kerül az első hely.
Miről ismerhetjük meg a zenészeket? (1994)
Két hónappal ezelőtt arról elmélkedtem szomorúan, hogy vajon meddig folytatódik még a zeneipar útja azon a lejtőn, amelyről senki sem tudja, mi van az alján, illetve, hogy van-e egyáltalán alja. Bár senki nem kért rá, hogy írjam meg az említett cikket, talán minden eddigi írásomnál több visszajelzést kaptam a megjelenést követően. A megjegyzések szinte kivétel nélkül zenészektől származtak, és nagyjából az volt a tartalmuk, hogy menynyire egyetértenek a leírtakkal. E beszélgetések során hívták fel a figyelmemet egy olyan témára, amely szorosan kapcsolódik a műfaj mélyrepüléséhez.
Példaképünk, Mekk Elek (1994)
Ugye mindenki emlékszik rá: ő volt az, aki univerzális ezermesterként bármilyen szakmában otthon érezte magát, legalábbis egészen addig, amíg ki nem derült, hogy fogalma sincs semmiről. A bájos bábfigura kitalálója valószínűleg maga sem sejtette, milyen maradandót alkotott. Mekk Elek története tipikus magyar karriertörténet. Ahogy láthatjuk magunk körül, szinte mindenki valamilyen menedzser címmel, nagy arccal és nem létező tudással.
Üzenet néhány tanulsággal (1994)
Talán nem túlzás azt állítanom, hogy eddigi írásaimat nem a magánügyeim részletes ismertetése jellemezte. Úgy hiszem, ezúttal sem az lesz a lényeg, hogy a következő történet éppen velem esett meg.
A lapzárta előtti utolsó órákban épp otthon feküdtem tompult aggyal a tévé előtt, amikor hirtelen egy viszonylag új műsor, a Napjaink főcímzenéjére lettem figyelmes. Nem azért, mintha a zene olyan magával ragadó lett volna, hanem mert a zenét én írtam. Ezt nem dicsekvésből mondom, biztos mással is előfordult már, hogy főcímzenét írt. A baj csak az, hogy azt sem tudom, kinek a műsora a Napjaink, meg az, hogy soha senkinek nem adtam lejátszásra alkalmas felvételt az elhangzott zenéről.
Életképek a frankfurti Musikmesséről (1994)
Frankfurti Musikmesse, 1994
Életképek a frankfurti Musikmesséről (1994)
Alphonso Johnson, Billy Cobham, Will Calhoun, Doug Wimbish
(...) A vásár azonban nem egy embertelen nagy hangszerbolt, hanem itt zene is van, mégpedig gyakran nem is akármilyen: a Korg például minden bombasztikus reklám nélkül egy nagyon nagy nevekből álló zenekart léptetett fel Tom Coster Band néven. A névadó Tom Coster és fia Tom Coster jr. billentyűztek, Bob Berg szaxofonozott, Alphonso Johnson basszusgitározott, Steve Smith dobolt, és Dean Brown gitározott. Talán csak a gitáros neve ismert kevésbé, ő a Brecker Brothers-szel és Dave Sanbornnal játszott. A bemutató lenyűgöző volt, mint ahogy az is, ahogy a zenekar élvezte a fellépéseket. Többek közt erről kérdeztem Alphonso Johnsont:
- Nem unalmas öt napon keresztül naponta kétszer ezen a pici helyen játszani? Hiszen ez mégsem egy igazi koncert.
- Á, dehogy unalmas, a pillanat varázsa miatt. Nem láttad, mennyi spontán, finom jelet váltunk egymással a zenében? Ezt nagyon élvezzük, mint ahogy azt is, hogy a közönséget igazán érdekli, amit csinálunk.
- Szerintem egy ilyen produkciót nem lett volna szabad egy hangszervásárra hozni, hiszen aki ezt megnézi, az hazamegy és még azt a hangszerét is összetöri, ami már megvan, nemhogy újabbakat venne...
(Elneveti magát.)
- Így is fel lehet fogni a dolgot, én inkább azt remélem, hogy ha valaki lát minket, és tetszik neki, amit csinálunk, akkor inspirációt adunk a további munkához.
- A Weather Report után egy ideig a saját zenekarodat vezetted, de ennek több mint tíz éve. Miért hagytad abba, és mit csináttál azután?
- Biztos tudod, milyen az, amikor nincs mit mondanod, és mégis beszélgetned kell valakivel. Valahogy így éreztem magam én is a zenekarommal, nem volt igazán késztetésem, hogy tovább csináljam. Utána pedig élveztem, hagy nem kell zenekarvezetőnek lennem. A Santanában és másutt játszva sokkal több időm maradt a családomra, sokkal kevesebb stressz volt az életemben, mint előtte. Az utóbbi két évben elkezdtem megint számokat irni, most talán újból lesz mondanivalóm.
Bob Berg: - Elég fáradt vagyok, a vásár előtt Japánban voltam; amikor az első itteni éjszaka után felébredtem a szállodában, azt hittem, még mindig Japánban vagyok...
- Mit csinálsz mostanában?
- Van egy saját zenekarom, azzal játszunk. Miután eljöttem Miles Davistől, volt egy zenekarunk Mike Sternnel. Ennek vége lett, más irányban gondolkodunk, ezt éreztük mindketten. Aztán egyszer Mike a szólóm közben átsétált előttem, és előrement meghallgatni magát, hogy jól szól-e a gitárja. Na, ekkor mondtam, hogy vége.
(...) A Mapex-standon látott Billy Cobham-bemutató 45 perc tömény csalódás volt, de nemcsak nekem: elkéstem, így alig fértem be a helyiségbe, a végén pedig már az első sorban állhattam, annyira megfogyatkoztunk.
- Hol élsz mastanában?
- Nehéz kérdés. Az otthonom Svájcban van, de nagyon sokat vagyok Dél-Amerikában, leginkább Brazíliában. Szeretek ott lenni. A munkám egy része viszont természetesen az USA-hoz köt.
- Akkor tértél át a Mapex dobok reklámozására, amikor ez a név még teljesen ismeretlen volt, és azóta is megmaradtál mellette, hogy a Mapex elismert helyet kapott a piacon. Volt egy hasonló próbálkozásod a Meinl cintányérokkal is, amikor kihozták a neveddel elláfott Tri-Tonal sorozatot. Ebből az együttműkődésből nem lett semmi, sőt már a tányérokat sem gyártják. Miért?
- Azt leginkább a Meinltől kellene megkérdezned, nekem fogalmam sincs. Valamilyen nehézségeik támadhattak, és egyszerűen megszakadt a kapcsolatunk. Nagyon rossz emlékeim vannak az egész történetről.
- Amúgy mi volt a véleményed a tányérokról?
- Nagyon jók voltak, azokon nem múlt volna, hogy megmaradjak náluk.
(...) Több helyen is fellépett Will Calhoun és Doug Wimbish a Living Colourból. Nekem a Trace Elliot-standon sikerült megnéznem őket. Azt eddig is tudtuk, hogy a Living Colour a közönségsikerek mellet a szakmai körökben is a legnagyobb elismerést vívta ki, tagjai mint hangszeresek évek óta jelen vannak a különböző szakmai listákon. Ennek ellenére nagy hatással voltak rám a látottak. Még a zenekar sokoldalúságának ismeretében is meglepetés volt, hogy Doug Wimbish szólistaként ilyen magával ragadó tudjon lenni. Egy szál basszusgitárral és sok effekttel tökéletes, szívvel-lélekkel teli zenét hallhattunk. Will Calhoun a dobokon pedig hibátlan ízléssel engedte szárnyalni Dougot. Az önfeledt repülés után Doug megkérdezte a közönséget: ?Mennyit játszottam, talán egy óra lehetett?", egyszóval itt nem azzal az esettel álltunk szemben, amikor a zenészek az előadás vége felé már egyre sűrűbben nézegetik az órájukat. Persze, ilyet úgyis csak Magyarországon láttam eddig.
- Van egy lengyel basszusgitáros, Krzysztof Scieranski, aki legalább tizenöt éve foglalkozik valami nagyon hasonlóval ahhoz, amit te is csinálsz. Nem ismered őt véletlenül?
- Nem, kíváncsi lennék rá, milyen. Én egyébként legalább húsz éve csinálom már ezt, annak idején Echoplexszel meg hasonlókkal kezdődött.
- Húsz éve? Alig lehetsz több, mint húsz. Hány éves vagy tulajdonképpen?
- Kapaszkodj meg, harminchét.
- Hihetetlen. Itt találkoztam Alphonso Johnsonnal, akitől ugyanezt kellet megkérdeznem. Mert róla azért tudtam, hogy milyen rég van a pályán, mégis kb. huszonötnek néz ki. Aztán kiderült, hogy negyvenhárom.
- Tényleg itt van AI? Hol játszik?
- A Korgnál.
- Mi az oka, hogy mostanában elég keveset hallani a Living Colourról?
Will Calhoun: - Pihenünk. Nyolc éve nem volt rá lehetőségünk, úgyhogy ez most a lehető legjobbkor jött. Mielőtt leálltunk volna, el kellett mennünk Ausztráliába, mert a lemezeink platina példányszámokat értek el odaát, de még sose jártunk ott. Az új helyek mindig érdekeltek minket, a szünet előtt például jártunk Kelet-Európában, Jugoszláviában is.
- Az utóbbi időkben sok új stílusjegy jelentkezett a zenétekben. Meg tudod mondani, milyen lesz a következő lemezetek?
- Ezt most ne kérdezd, fogalmam sincs. Ahogy fejlődünk, úgy változik, bővül az érdeklődési körünk is. Most még nem tudhatom, hol fogunk éppen tartani, amikor az új lemezhez hozzákezdünk.
- Használsz valamilyen hallásvédelmet a koncerteken?
- Igen, kb. hat éve. Van egy FutureSonics nevű cég, ők olyan füldugókat gyártanak, hogy leveszik a mintát a hallójáratról, csinálnak egy ilyen alakú dugót, és hangszórót tesznek bele. Nekem ebben szól a monitorjel, amit magamnak keverek, nem használok monitorládákat.
- Ilyenkor hallod magadat rendesen?
- Persze, ennyi idő alatt már nagyon hozzászoktam a füldugóhoz.
Frankfurtban persze sok más híresség is jelen volt, akiket nem sikerült megnézni, illetve beszélni velük, mint ahogy volt sok kiállító is, akire nem maradhatott idő. Ezt a kiállítást nem egy emberre szabták, így lehetetlen hiányérzet nélkül távozni róla. Mindössze két vigaszunk lehet. Az egyik az, hogy az év közben az újságokban és az üzletekben találkozhatunk az újdonságokkal, amelyekről a "mélyvízben", azaz a piacon úgyis kiderül, hogy mire alkalmasak. A másik, hogy jövőre is lesz Musikmesse Frankfurtban. (Amelyre szintén kimehetünk, majd ugyanilyen hiányérzettel távozunk, de akkor is lesz két vigaszunk. Az egyik az, hogy az év közben az újságokban és az üzletekben...)
(Zenész magazin, 1994.03.)
