Paul MacCandless - Oregon, 1995

A Magyarországon sokszor megfordult és igen népszerű Oregon nagysikerű Petőfi Csarnoki koncertje megmutatta, hogy az igényes kortárs zenétől az etnóig sokféle elemet ötvöző jazz iránt ma is megvan a közönség érdelődése. A trió fúvós játékosával, a szaxofonon, a basszusklarinéton és még sok más hangszeren játszó Paul MacCandless-szel a koncertet megelőzően beszélgettem.

- Már többször jártatok Magyarorszá­gon. Hogyan emlékszel vissza a korábbi fellépéseitekre?

- Nagyon sok impresszióm van az eddigi magyarországi látogatásainkról. Ha jól emlékszem, először Debrecenben játszottunk, ami már jó régen volt. Nagyon izgalmas élményben volt részünk, hiszen egy olyan közönséggel találkoztunk, amelyik ismerte ugyan a zenészeket, de még nem láthatott minket élőben. Nagy figyelemmel és sok érzelemmel hallgatták a koncertet, nagyon élénken reagáltak játékunkra. Azóta is szívesen jövünk Magyarországra, mert a közönséget igazán érdekli a zenénk, és nem túl gyakran hallhatnak bennünket.

- Mindnyájan erős klasszikus zenei háttérrel rendelkeztek. Emlékszel, hogy mi fordította az érdeklődéseteket más zenék, elsősorban a jazz felé?

- Az én esetemben azt hiszem, az, hogy olyan nagy hatású előadókat hallhattam, mint Miles Davis, Charlie Parker, Coltrane vagy a jazz-rock néhány más óriása. Ezek olyan erőteljes hatással voltak rám, ami alól nem vonhattam ki magam, meg akartam érteni, hogyan születik ez a zene, és én magam is játszani akartam.

- Gyakori Amerikában, hogy a klasszikus zenészeket érdekli a jazz?

- Azt hiszem, Amerikában sok klasszikus zenészt lenyűgöz az improvizáció, sokuktól hallottam, hogy túlságosan megköti a fantáziájukat a kottából való játék, és nagyon szeretnének kapcsolatot találni az improvizált zenékkel, de a legtöbben nem eléggé motiváltak ahhoz, hogy megtanulják, hogyan kell improvizálni. Nagy fegyelem kell hozzá, és mire valakiből klasszikus zenész lesz, már annyi kötöttséggel találkozik, hogy túl sok lenne neki újabb szabályokat megtanulni egy olyan dologban, ami csak látszólag nagyon spontán. A klasszikus zenészek jazzimprovizációkat hallgatva gyakran gondolják, hogy ez valami igazán szabad dolog, de nem mindig hallják, hogy valójában mennyire kötött rendszerről van szó, és ha ezeket a kötöttségeket nem tartjuk tiszteletben, akkor nem juthatunk túl messzire.

- Mindannyian nagyon sok, a legkülönbözőbb stílust játszó zenésszel dolgoztok az Oregonon kívül is. Az ilyen szituációkban megpróbáltok alkalmazkodni az adott zenei irányzathoz, vagy éppen ellenkezőleg, a saját stílusotokat hozzátok, hiszen éppen azért hívnak, mert a rátok jellemző hangot akarják?

- Engem többnyire olyanok hívnak, akik hallottak játszani, és úgy gondolják, hogy a já­tékom megy az ő stílusukhoz. Nagyon széles műfaji skálán levő zenészekkel dolgozom, nagyon alkalmazkodó vagyok, sokféle szituációba tudok beilleszkedni. A képzésem része, hogy jól olvasok kottát, gyorsan tanulok másoktól is.

-Ismersz olyan fiatal zenészeket, zenekarokat, akiknek a stílusa rokon az Oregonéval?

- Egy sor előadóra hatott az Oregon zenéje. Például nemrég találkoztam Bruce Homsbyval, aki Amerikában nagyon népszerű zongorista-énekes; az ő zongorastílusára nagyon nagy hatással volt az Oregon zenéje, a zenei tanulmányai során sokat hallgatott bennünket. Ahogy múlnak az évek, egyre több olyan zenésszel találkozom, akikre hatott az Oregon.

- A zenekar huszonöt éves, ami nagy idő. Volt ennek során olyan kritikus periódus, amikor úgy éreztétek, hogy együtt nincs már több mondanivalótok? Nem szükségszerűen személyes konfliktusokra gondolok, hanem arra az érzésre, hogy megcsináltátok amit így együtt lehetett.

- Volt néhány nehéz időszakunk a huszonöt év során. Az első akkor, amikor a saját stílusunkat próbáltuk kifejleszteni. Valamennyiünknek másféle stílusokban voltak tapasztalatai, abban, amit éppen megpróbáltunk kidolgozni, egyikünk sem volt túlságosan otthon. Például improvizációkkal kísérleteztem az oboán és az angolkürtön. Ezek nagyon nehéz hangszerek, fizikailag is sokat követelnek, nehéz rajtuk gyors futamokat játszani, úgyhogy kezdetben az állóképességgel is gondok voltak. Szóval, a zenekamak az első években nehézségeket okozott, hogy jól, egyésgesen szólaljon meg, így magunk is sokszor zavarban voltunk, hiszen nem éreztük otthon magunkat abban, amit játszottunk. Csak nagyon rövid darabokat tudtunk játszani, egyikünk sem volt elég erős ahhoz, hogy hosszabb szólókat adjon elő, mert valaki mindig elrontott valamit, vagy egyéb katasztrófa történt. Aztán az évek során megerősödtünk, a zenei nyelvünket is megtanultuk folyékonyan használni. De az első években tényleg nehéz volt elviselni, hogy azok után, hogy valamiben már mindnyájan jók voltunk, egyszer csak olyasmit kellett csinálnunk, amiben nem voltunk igazán magabiztosak, és ezzel a tudattal kellett koncertezni és lemezeket csinálni. Aztán egy másik nehéz periódus volt, amikor az ECM kiadóval való szerződésünk előtt Ralph Towner karrierje hirtelen nagyon beindult, Colin Wallcotté szintén, és úgy tűnt, Glennek és nekem nem volt annyi lehetőségünk, mint nekik. Nehéz időszak volt, mert a siker tekintetében meg­osztotta a zenekart, de szerencsére a felkapottabb tagok kitartottak a zenekar mellett, a kevésbé felkapottak pedig nem voltak túlságosan féltékenyek, így szintén maradtak. Órákig tudnék mesélni a különböző nehézségekről, amiken át kellett esnünk, de mindent megoldottunk, és mindnyájan nagyon sokat profitáltunk az együttjátékból.

(Zenész magazin, 1995.10.)