George Duke, 2009

Kétség sem fér hozzá, hogy az utóbbi negyven év egyik legnagyobb hatású zenésze, akinek nem csak a billentyűsök körében van óriási tekintélye, hanem a zenészek között általában, amire egyedülálló technikai és elméleti felkészültségén túl ritkaságszámba menő műfaji sokszínűségével is rászolgált.

-Úgy tudom, nagyon rövid az időnk, ezért is utálom ezeket a sorozat interjúkat, főleg, ha valakivel órákra elegendő beszédtémám lenne, de végülis az is kihívás, hogy minél gyorsabban sikerüljön a lehető legtöbb információt begyűjtenem...
(Nevet)

-Kezdjük mindjárt a legutóbbi albumával, a Dukey Treats-szel, amelyről nemrégen írtam, hogy annak a stílusnak a legjobb hagyományait folytatja, amelynek kifejlődésében önnek is hatalmas szerepe volt. Ennek azért is örültem különösen, mert az elmúlt években a műfaj nagyjai közül sokan csalódást keltő, ingerszegény lemezeket hoztak ki, a Dukey Treats viszont tele van energiával és ötletekkel. Hogyan fogadta a többi újságíró a lemezt? Egyáltalán, mennyire érdekli, hogy egy-egy albumát hogyan fogadják a kritikusok?

-Nyilván nem értesülök minden kritikáról, de azért persze érdekelnek. A lemez fogadtatása általánosságban nagyon jó volt. Voltak persze fanyalgók, főleg olyanok, akik nem tudnak mit kezdeni az olyan lazább zenével, amiben kicsit bolondos elemek is vannak. Teljesen rendben van, ha valaki nem érti az ilyesmit. Azt viszont nem hagyom, hogy mások diktáljanak nekem zenei szempontból. E tekintetben valamilyen felsőbb erő vezeti a kezem és csak magamnak kell megfelelnem. Ha valamivel meg vagyok elégedve és nyugodt lehetek afelől, hogy minden tőlem telhetőt megtettem a legjobb minőségű végeredmény érdekében, akkor én már boldog vagyok és úgy érzem, valakik biztosan értékelni fogják a zenei értelemben vett őszinteségemet. Ennek az albumnak az volt az alapgondolata, hogy a régimódi értelemben vett természetes dalszerzői képességekre épüljön és hogy bizonyos stílusokat megszólaltasson, de ugyanakkor az is cél volt, hogy átadjak néhány fontos üzenetet. Egyrészt arról, hogy létezik olyan zene, amely csak örömet akar szerezni és nevetésre késztet –persze, csak ha van humorérzéked. Azért vannak olyan számok is, amelyek komolyabb témákat érintenek, hiszen nekünk, művészeknek kötelességünk reagálni a mai világban történő dolgokra, ilyen például a Sudan című szám. Egyszóval, nagyon jól éreztem magam, amíg ezt a lemezt csináltam, függetlenül attól, hogy tetszeni fog-e majd a kritikusoknak vagy sem.

-Van a lemeznek egy másik érdekes aspektusa is. Valahányszor egy már letisztult stílusban készült anyagot kapok, mindig felteszem ugyanazt a kérdést: miért pont most kellett ennek megjelennie? Van-e benne bármi olyasmi, ami nem születhetett volna meg tíz, vagy akár húsz évvel ezelőtt is? Ha nincs, akkor számomra teljesen érdektelen a dolog. Ezt a szempontot az újabb munkákkal kapcsolatban sokan figyelmen kívül hagyják, de nagyobb távlatban mindenkinek természetes például, hogy az utókor egyetlen XIX. századi zeneszerzőt sem őrzött meg, aki nagyon szép reneszánsz motettákat írt. Egyszerűen azért, mert elkésett vele, legyen bármilyen ügyes is. Amikor a Dukey Treats-szel kapcsolatban tettem fel magamban a fenti kérdést, azonnal világos volt, hogy ez a lemez tele van olyan apró ötletekkel és hatásokkal, amik egyértelművé tették, hogy nem születhetett volna meg mondjuk tizenöt évvel ezelőtt.

-Hát igen, tizenöt éve még én is egy másik ember voltam. Azt hiszem, mindennek eljön az ideje az ember életében, de csak ha már elegendő ideig munkált bennünk. A közönség évek óta ösztönzött már arra, hogy csináljak egy funk albumot, de én nem akartam ennyivel elintézni, hanem szerettem volna emellett még valami pluszt beletenni. Az persze fontos volt, hogy a szakmai színvonal magas legyen – kétség nem férhet hozzá, hogy a lemezen szereplő zenészek fantasztikus hangszeresek-, de meg akartam tartani egyfajta egyensúlyt, ami nem volt egyszerű, mert nem sok olyan mai zenész van, aki a hatvanas-hetvenes évek régi zenéin nőtt fel és érti is azt. Rengeteg fiatal játszik ilyesmit, de csak nagyon kevesen értik, ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek a gyökerekhez és úgy játszom ezt a zenét, ahogyan én látom, beleértve a komolyabb témákat érintő darabokat is, ahogyan azt olyanok csinálták, mint az Earth Wind & Fire, James Brown vagy mondjuk Sly & The Family Stone. Ezek amellett, hogy nagyszerű zenészek voltak, akik tudták, hogyan késztessék táncra az embereket és hogyan jussanak el a lehető legszélesebb tömegekhez, arra is képesek voltak, hogy komoly témákról is szóljanak a zenéjükben és ezzel az albummal én is valami ilyesmit akartam.

-Az imént feltett „miért pont most" kérdésben elsősorban nem a szerző belső személyiségfejlődésére gondoltam, hanem arra, hogy a zene mennyire tükrözi azt a kort, amelyben született, mert szerintem ez egy nagyon fontos értékmérő.

-Ezzel teljesen egyetértek.

-A Dukey Treats ebből a szempontból vizsgálva volt kellemes meglepetés, amikor azt mondtam, hogy tele van a mai kort tükröző zenei és hangszerelési ötletekkel.

-Igen, igyekeztem mindent felhasználni, amit az elmúlt negyven évben megtanultam, de közben mindenképpen egy 2009-es hangzású lemezt akartam csinálni. Egyetértek azzal, hogy ez a lemez nem szólhatott volna így tizenöt évvel ezelőtt, mások voltak a hangszínek, más eszközökkel dolgoztunk. Szerettem volna az elmúlt évtizedek érzékenységét, a '60-as, '70-es évek hangulatát mai környezetbe hozni.

-Pár hónapja a georgeduke.com-on láttam egy hosszú eszmefuttatást, amelyben néhány nagyon komoly üzenetet intéz a fiatal zenészekhez...

-... és kaptam rá néhány komoly választ is...

-Igen. Kötelességének érzi, hogy átadja gondolatait a fiataloknak és bizonyos irányokba próbálja orientálni a gondolkodásukat, vagy ez csak egy egyszeri alkalom volt?

-Ez egy olyasfajta morgolódás volt, amit muszáj volt megírnom a körülöttem látható jelenségek miatt. Arról szólt, hogy sok fiatal zenész a technikai tökéletességre törekvés foglyává válva megfeledkezik a lényegről, játékából elvész a lélek és nem veszi észre, hogy sokszor épp a tökéletlenség tesz emberivé és értékelhetővé egy-egy produkciót. Elég régen fenn van, de a mai napig sok észrevételt kapok miatta. Talán az elkövetkező néhány hónapban lecserélem, mert vannak újabb gondolataim, amiket meg akarok osztani, de valahogy ezzel a témával nagyon érzékeny pontot találtam el. Sok fiatal a jazzt bizonyos szempontból az európai klasszikus zene irányába viszi el, miközben a jazzben az európai elemek mellett szerintem kulcsfontosságúak az afro-amerikai hatások is, amit sokan szem előtt tévesztenek, talán mert nem ilyen környezetben nőttek fel. Pedig ezeket a hatásokat fel kellene használniuk az eszköztárukban, amikor annak ott a helye. Egyszóval, kíváncsi voltam, mit gondolnak erről mások és a visszajelzések többsége pozitív volt, de voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy velem van a baj. Ez mindenesetre elég érdekes volt...

-Nem tudok túl sokat a big bandekkel való együttműködéséről, bár Budapestre a Budapest Jazz Orchestra vendégeként érkezik.

-Igen. Általában minden évben szoktam néhány koncertet adni big bandekkel. Legutóbb Washingtonban volt ilyen alkalom.

-Van ezekről lemezfelvétel is?

-Nem nagyon. Van egy Duke Ellington tribute album, amin három számot csináltam, ezt szeretném újra kiadatni, mert nem ment valami jól, nem igazán reklámoztuk. Ezek közül a számok közül néhány a budapesti műsorba is bekerült. Egy biztos: amíg élek még, feltétlenül akarok egy big band albumot csinálni. Lehet, hogy ez pont a következő lesz, még nem döntöttem el. Az biztos, hogy ezt is a magam módján akarom megcsinálni. Lennének rajta hagyományos big band darabok is, de van egy pár olyan ötletem, amire még nem használtak meg big bandet, amolyan „a big band, ahogyan én látom" munka lenne. Mindenesetre minden évben megpróbálok néhány alkalommal big bandekkel és szimfonikus zenekarral is játszani.

-Amikor értesültem a lehetőségről, hogy beszélgessünk, az egyik első gondolatom az volt, hogy felolvassak egy észrevételt, amiről szeretném hallani a véleményét: „A jazz rendőrség elintézte, hogy a fusiont száműzzék a zenetörténetből. Ennek következtében egy teljes zenészgenerációról és egy egész zenei mozgalomról feledkeztek meg, mivel mára nem maradt egyetlen ikonikus személyiség, aki képviselné ezt az irányzatot". Egyetért ezzel?

-Bizonyos mértékig igen, bár azok a zenészek, akik tényleg tudják játszani ezt a zenét, a mai napig játsszák. A koncertjeimen mindig játszunk valamennyi fusiont is. Sőt, mivel a fusion nem más, mint különböző zenei hatások fúziója, tulajdonképpen mindig fusiont játszom, akkor is, amikor brazil zenét vagy straight ahead jazzt csinálok. De ami a fusion nevű zenei stílust illeti, azt hiszem, sok ilyen zene elment egy teljesen technikai irányba, amikor rengeteg hangot játszottak anélkül, hogy lett volna köztük akár csak egy épkézláb dallam és ez megölte a zenét. Ez pont az egyik fő üzenete volt az előbb emlegetett eszmefuttatásnak a weboldalamon. A technika egy eszköz a cél eléréséhez, de nem maga a cél. Minden magasfokú kreativitást igénylő zenében -mint amilyen a jazz is- nagy bajt okoz, ha nincs benne valamiféle szenvedély és dallam, mert ilyenkor csak sok hangot játszol, ami legfeljebb a többi zenésznek érdekes, akik kíváncsiak rá, hogy milyen ügyes vagy, milyen gyorsan játszol egy skálát vagy mennyire tisztán egy futamot. A zene nem ez, a zene szenvedély.

-Érdekes megközelítés. Ezek szerint a fusiont játszó zenészek felelősek a műfaj bukásáért?

-Jelentős részben igen. Nem a műfaj megalkotóira gondolok, ők mindig használtak R'n'B elemeket, dallamokat, több mélység volt a zenéjükben, mint csak hogy minél gyorsabb futamokat játsszanak, minél trükkösebb metrumokban. Ezek egyébként mind remek dolgok, én is csinálok ilyeneket, de nem ez az egyedüli cél.

-Ez megmagyarázza, hogy a fusion hogyan kerülhetett a jelenlegi állapotába, de azt még mindig nem, hogy miért akarják sokan a múltból is kitörölni, miközben véleményem szerint ez volt a zenetörténet egyik legkreatívabb és legizgalmasabb időszaka.

-Valóban az volt! Bátran kísérletező idők voltak, bárcsak ma is több ilyen zenész lenne. Ma túl sok a konzervatív fiatal zenész. Szerintem pont ez az egyik legnagyobb baj a mai zenében, hogy félnek a határok feszegetésétől. A korai fusion korszakban semmitől sem féltünk, hogy előbbre mozdítsuk a műfajt és ebben a lemezkiadók is támogattak bennünket. Meg is volt az eredménye, Európában futballstadionokban játszottunk, nagyszerű időszak volt. Biztos vagyok benne, hogy a zenetörténetből nem fog elveszni, már csak azért sem, mert annyi későbbi zenének lett ez az alapja.