T. M. Stevens, 1995

A világ egyik legkeresettebb basszusgitárosa, a Warwick egyik első számú endorsere. Teljes neve Thomas Michael Stevens. Aki egyszer látja, biztos örökre megjegyzi a közel kétméteres óriást. Néhány éve nálunk is járt Joe Cocker első magyarországi koncertjén. Hihetetlenül széles műfaji skálán mozog, ráadásul minden műfajban a legnagyobbak választják a stúdióban és a színpadon egyaránt. Néhányan a félelmetes listáról: James Brown, Tina Turner, Billy Joel, Joe Cocker, Steve Vai, Miles Davis, John McLaughlin, Al Di Meola, a Brecker Brothers. Az utóbbi két évben leginkább saját zenekarára, az Out of Controlra koncentrál, amelynek európai bemutatkozásáról két évvel ezelőtti frankfurti tudósításomban már beszámoltam.

- Miért haladnak ilyen lassan a dolgaid az Out of Controllal?

- Mindig közbejött valami, legutóbb Steve Vai hívott fel. „...Ó nem, már megint egy újabb munka", mondtam magamban, és aztán valóban nagyon elmélyültünk a Sex & Religion lemez munkáiban, de amint ezt befejeztük, nagyon önző voltam, és elhatároztam, hogy lemondom, akárki is hív fel, nem érdekel, mennyi pénzt ígér, csak az albumomra koncentráltam, így végül elkészült...

- Kész az album, van egy lemezszerződésed, és mindennel elégedett vagy.

- Igen.

- Nagyon szokatlan ebben a műfajban azt hallani, hogy valaki elégedett.

- Igen, mert kell hozzá egy kis bátorság, hogy azt csinálj, amit érzel. Ha te vagy a lemezkiadóm, és én megpróbálok a kedvedben járni, lehet, hogy úgysem fog tetszeni, amit csinálok, ráadásul én is rosszul járok, mert nem a tőlem telhető legtöbbet nyújtottam, de ha azt teszem, amit érzek, és az nem tetszik másnak, akkor az gáz, de legalább én szeretem.

- Voltak már koncertjeitek ezzel az anyaggal?

- Igen, volt néhány a lemez felvétele előtt Amerikában, aztán átjöttünk Európába, és nemsokára megyünk Japánba. Amint hazamegyek, kezdjük a próbákat, április végén indulunk.

- Joe Cocker nemrég ismét járt nálunk, immár nélküled.

- Szeretem Joe bácsit, de nekem most a saját dolgomat kell csinálnom, és különben is most már túl sok hangfalam van az ő füleinek, tizenkettő és tizenhat között. Amíg vele voltam, kilenc volt, az is eltartott egy darabig, amíg azt megszokta.

- Szóval az Out of Control a legfontosabb most neked?

- Igen, abszolút. Ha valaki elhív egy munkára, megcsinálom, de az első számú dolgom a saját zeném.

- Ez az első alkalom, hogy énekelsz is?

- Először James Brownnál énekeltem egy dalt, nagyon tetszett neki, és attól kezdve nem is hagytam abba. A szám siker volt, és ez is inspirált, de a legtöbben nem tudják, hogy énekelek.

- Én tudom, mert annak idején Joe Cockerrel Budapesten énekeltél két sort a basszusszóló közben, ami tökéletesen elég volt, hogy meg lehessen győződni róla, hogyan énekelsz...

- Oh, élvezem az éneklést. Ráadásul néhány koncerten Joe hangja kikészült, nyilván a túl sok előadástól, és a Little Help For My Friendsben, amikor sikítás jött volna, Joe azt mondta: „nincs hangom", úgyhogy amikor a kritikus részhez értünk, ő csak kinyitotta a száját, én meg beénekeltem, de engem senki sem látott, és ő egyébként is azt hitte, hogy ő volt az.

- Nehéz volt megtanulni úgy játszani, hogy közben fel-alá rohangálsz a színpadon?

- Nem, mert természetesen belőlem jön a dolog.

- Jó, de mégis, a gitár mozog a kezedben, a hangok nem ugyanoda esnek, nehéz volt ezt megszokni?

- Azt hiszem, ha úgy szaladgálsz, hogy megpróbálsz jól kinézni, és művi az egész, akkor nehéz. De én egész életemben ilyen voltam.

- És emiatt nem hibázol többet?

- Mindnyájan hibázunk, ez természetes, de az átlagosnál nem vétek többet. Egyébként még a stúdióban is mozogni szoktam. Valahogy jobban megy a munka. Kizárólag reklámzenéknél játszom ülve, ha ott van a megrendelő, nem akarom az öltönyösöket jobban megijeszteni, mint amennyire egyébként is meg vannak ijedve tőlem. Akkor is ülök, ha nagyon új dolgot játszom, ha nagyon kell figyelnem. Ezek a munkák néha amúgy is tartogatnak meglepetéseket. Nemrég például egy Coca-Cola-felvételnél egy régi zene felújítását játszottuk. A producer azt mondta: „...jól van, T. M., jó lesz így, de az eredeti felvételen a basszusgitáron van egy hiba, nem tudnád te is úgy játszani?". Erre én fölálltam, és azt mondtam, nektek nem rám van szükségetek, hanem Anthony Jacksonra, ő játszotta fel az eredeti zenét. Én fizetem az elveszett időt, várjatok meg. Azonnal fölhívtam Anthonyt, odajött, lejátszotta a számot. Amikor a végére ért, a producer szólt neki: ,...jó lesz, Anthony, de ott annak idején csináltál egy kis hibát, nem lehetne azt is bejátszani?", mire Anthony föl­kelt, és azt kérdezte: „ki a fene emlékszik arra, hogy milyen hülyeségeket játszott húsz évvel ezelőtt?", így ennyiben maradtak. Különben a mozgásról jut eszembe: hadd mondjam el mindenkinek, hogy nálatok van a legjobb diszkó a világon.

- Hol?

- Magyarországról jöttél, nem? Elmentünk egy helyre, azon a napon nyílt az első McDonald's Budapesten, ha emlékszel.

-Tényleg olyan rég volt?

- Igen, és akkor elmentünk egy diszkóba Budapesten, és a legfunkybb ze­nék mentek... Bizony, azt hinnéd, hogy a legjobb helyek New Yorkban vannak vagy ilyesmi, de ez nem így van.

- Nem emlékszel a hely nevére?

- Nem, egész éjjel táncoltunk. Akkoriban Joe-val játszottunk, minden koncert után elmentünk valahova, reggel pedig fölkeltem súlyzózni, és aztán este megint tánc... na, ezt mostanában már nem egészen így csinálom.

(Zenész magazin, 1995.08.)