Tom Araya - Slayer, 1995

Nemrég adott koncertet az Olimpiai Csarnokban az amerikai Slayer, a világ egyik legbrutálisabban megszólaló zenekara. A basszusgitáros, énekes, szövegíró Tom Arayával a koncertet megelőzően, a szállodában találkoztam, délután három körül.

- Nagyon fáradtnak látszol.

- Most keltettek fel. Fárasztó, amikor öt-hat előadásra jut egy szabadnap. De a legjob­ban utazni utálok.

- Ha nem kellene játszanod, legszívesebben otthon maradnál?

- Azért akkor is el-eljárnék. Bár jó dolog otthon lenni, mégsem ülhetek egész nap, bele is bolondulnék. Ezért is vagyok most itt.

- Véleményed szerint a zenétek mennyire fejezi ki a világ állapotát? Tényleg olyan erőszakos a világ, mint amilyen a Slayer zenéje?

- Ezt te kérdezed tőlem? Én még csak nem is ezen az elátkozott részén élek a világnak, és tőlem akarod megtudni, hogy olyan erőszakos-e a világ, mint amilyen a zenénk? Itt, a közelben majdnem a harmadik világháború kezdődik. Az emberek minden ok nélkül gyilkolják egymást. Amerikában legalább oka van a gyilkolásnak. Mondjuk otthoni veszekedések, az egyikük a pisztolyával lelövi a másikat... ennyi. De itt, ahol most vagyunk, itt kezdődött az első világháború és a második. Mindig ugyanebben az elátkozott régióban. Azt nem tudom, mikor, de szerintem biztos, hogy itt fog elkezdődni a harmadik is. Ez a most folyó háború nagyon törzsi jellegű. Csak azért, mert megszűnt egy erős hatalom kontrollja, az emberek egymásnak estek. Ettől pedig kizárólag az ártatlan emberek szenvednek. Néha szükség van egy erős kézre, amely rendet teremt. Azt modhatná valaki, hogy „a háborút be kell fejezni". És ha megkérdeznék, miért, akkor elmagyarázhatná, hogy „azért, mert különben én fogok mindenkit lelőni". Most nincs ilyen erős kéz, amit az ENSZ meg a NATO csinál, az nevet­séges. Valakinek fel kellene vállalnia, hogy tesz is valamit a puszta szövegelés helyett, és nem csak a másikra vár.

- Az a benyomásom, nagyon érdekel a politika.

- Igen, mert végső soron ezek a dolgok engem is érintenek, még ha nem is közvetlenül.

- Legutóbbi lemezeteken van egy szám, amelynek a címe SS3. Nem sokan tudják, hogy a Heidrich elleni merényletről szól. Ő volt a második világháborúban a Cseh-Morva protektorátus német helytartója, akit két Angliából visszatért emigráns gyilkolt meg Prágában. Hogyan találkoztatok ezzel a történettel?

- Nem tudom, nekem Jeff mesélte. Azért volt izgalmas a történet, mert Heidrich lett volna Hitler utóda, ha minden a német tervek szerint alakul. A szövetségesek jobban féltek tőle, mint Hitlertől, mert ő ráadásul nagyon népszerű is volt, az emberek nem csak félelemből álltak mögé. A szövetségesek úgy gondolták, ha őt elteszik láb alól, az annyira megőrjíti Hitlert, hogy végül a háborút is elvesztheti. Végül is Hitler minden haragjával a csehek ellen fordult.

- Szerintetek a közönségeteket is ennyire érdekli a történelem?

- Némelyeket talán igen, de a többséget biztosan nem.

- Nem gondolod, hogy világosabban kifejezve a gondolataitokat, több emberhez tudna eljutni a szövegek témája?

- Nem tudom; nem hiszem, hogy ez a mi feladatunk lenne. Akit érdekel, az utánanézhet ezeknek a dolgoknak saját maga.

- Szóval nem áll szándékotokban médiumként fellépni bizonyos nézetek közvetítésekor.

- Nem, talán egyedül Jeff lenne alkalmas erre, ő többet tud a történelemről. Mindenesetre érdekes, hogy sokan nem ismerik ezt a történetet, még Németországban sincs fogalmuk róla, hogy miről szól ez a szám.

- Olvastam egy sajtóanyagotokat, ahol nagyon egyértelműen kifejeztétek, mennyire taszítónak találjátok a fogyasztói társadalmat. Ezeknek az érzelmeknek ellentmondhat az, hogy sok pénzt kerestek, a legjobb szállodákban laktok. Nem volt nehéz megtalálni az egyensúlyt annak idején a zenekar ideológiája és a saját anyagi jólétetek között?

- Azért lakunk jó szállodákban, hogy a kényelmünket biztosítsuk...

- Persze, de azok, akiknek az említett anyagban a megjegyzéseiteket címeztétek, ugyanezt mondhatnák: „Azért járok BMW-n, mert kényelmes, megkerestem az árát."

- Ha akarnék, én is járhatnék BMW-n vagy Mercedesen, lakhatnék egy nagy házban egy hegy tetején. De én egy kis házban lakom és egy Jeepen járok. Nem én vagyok a megfelelő ember, hogy ezt a kérdést feltedd, a többiek a zenekarban nagyon másképp élnek, mint én. Én nem felejtettem el, honnan jöttem. Egy bádogtetős téglaházban laktunk, ahol többen aludtunk egy ágyban.

- Mi volt annak idején a mozgatóerő, amitől zenélni kezdtél?

- Csak játszani akartam. Nem érdekelt, hogy sikeres leszek-e vagy sem, ezt szeretem csinálni.

- Akkor is ennyire elégedett lennél, ha nem futottatok volna be?

- Erre nem tudok válaszolni, soha nem gondolkoztam róla. A mai napig meglepetéssel gondolok rá, hogy sikere­sek lettünk. A múltkor is, sétáltam az utcán, kíváncsi voltam a városra, ahol ját­szottunk. Nem gondolkozom róla, hogy milyen zenét hallgatnak az emberek ­általában úgy vélem, hogy minket nem hallgatnak-, és akkor valaki odalép hoz­zám, hogy „nem te vagy a ...?". Mondom, „ööö, igen." „Hű, a mindenit", mondja erre ő.

-Téged zavar az ilyesmi?

- Nem, bár néha nehéz kezelni a dolgot, mert én nem tekintem magamat olyan sztárnak, akire azt kellene mondania valakinek, hogy „hű, a mindenit". Egy basszusgitáros-énekes vagyok egy olyan zenekarban, amely történetesen sikeres. Nem sokat gondolok az egészre.

- Játszottál másfajta zenét is koráb­ban?

- Persze, Top 40-et. Tizenöt éves koromtól voltam tagja egy zenekarnak, amivel rockzenét játszottunk a slágerlistákról. Jól olvastam kottát, többek közt ezért voltam velük, mert csak oda kellett adniuk a számokat, én már lapról olvastam. Az évek során egyre keményebb számokat játszottunk, de később kirúgtak a zenekarból. Aztán úgy két év múlva hívtak a Slayerbe, aminek nagyon örültem, mert mindenáron ját­szani akartam, mindegy, hogy mit és hol.

(Zenész magazin, 1995.01.)