Doug Wimbish, 1996

Sokan a Living Colour basszusgitárosaként ismerték meg, valójában azonban sokkal tovább tartana felsorolni azokat a zenekarokat, akik őt választották. Nem kevésbé lenne bajban, aki munkáinak műfaji korlátait szeretné meghatározni, hiszen olyan, egymástól igazán eltérő előadókkal és zenekarokkal dolgozott, mint például Mick Jagger, Seal, Annie Lennox, Billy Idol, a Depeche Mode, a Tackhead vagy a már említett Living Colour.

-Két éve találkoztunk először Frankfurtban, amikor Will Calhounnal adtál egy nagyszerű és emlékezetes bemutatót. Akkor kérdeztelek a Living Colour felől is, és valami olyasmit válaszoltál, hogy szükségetek van egy kis pihenésre, ezért volt olyan csend a zenekar körül. Sajnos időközben kiderült, hogy a pihenés örökre szólt és a zenekar megszűnt. Miért?

-Hosszú történet. A zenekar tíz évig volt együtt és amikor csatlakoztam, már tudtam, hogy bizonyos dolgok játszódtak a háttérben. Amikor beléptem, igazából kellett volna egy kis szünetet tartaniuk és átgondolni azokat a dolgokat, amik felmerültek az egymással való viszonyukban, a zenei elképzelésekben és általában azzal kapcsolatban, hogy merre akarnak továbblépni. Mert a zenekar igazán sokat ért el. Éveken át nagyon keményen küzdöttek és aztán egyszercsak bumm... hirtelen minden sikerült. Szinte mielőtt lemezt csináltak volna, turnéra mentek a Rolling Stonesszal, de már ekkor voltak olyan dolgok, amiket meg kellett volna beszélniük. Aztán később is, amikor megváltak a basszusgitárostól, a három megmaradt tagnak meg kellett volna oldania a viszonyukat, hogy én egy stabil szituációba kerülhessek bele. Volt egy pont, amikor egyszercsak nem működött rendesen a kommunikáció, hiába beszélt mindenki a másikkal, a bajok tulajdonképpen rejtve maradtak. Én megpróbáltam teljesen semleges maradni, hiszen én jöttem utoljára és a problémák korábban kezdődtek. Szerettem volna kijönni a tagokkal és a kiadóval, hogy együtt csinálhassuk tovább a zenét. Én évek óta játszottam már Vernon Reiddel, neki megvolt a saját elképzelése arról, hogy mit akar. Eredetileg a zenekart is Vernon Reid's Living Colournak hívták volna. Szóval, ő mindig olyasmit szeretett volna, amiben úgy vehet részt, hogy az igazán a sajátja. Egyébként pont ezt csinálja most az új zenekarával. Végülis Vernon volt az, aki azt mondta, hogy meg akarja szüntetni a zenekart. Főleg az énekessel, Coreyval voltak problémái. Nagyon egyszerű dolgok miatt. Amíg én be nem léptem, Vernon volt a legidősebb a zenekarban, mindenkire megvolt a kisugárzása. New Yorkban nagyon kemény a harc azért, hogy vidd valamire és az emberi kapcsolatokban nagy szerepe van a tiszteletnek a létrán feljebb levőkkel szemben. Azt hiszem, Vernon kezdte elveszteni az uralmát a zenekar felett, amit ő indított el és szerintem főleg ezért szüntette meg.

-Szerintem ez bármilyen kapcsolatban előfordulhat. Ha most visszanézel, nem érte volna meg megpróbálni együtt maradni?

-Megpróbáltunk. Ennek eredménye lett az utolsó album, a Pride, ami egy válogatás és van rajta négy olyan dal is, ami tulajdonképpen demo. Ugy volt, hogy rendesen befejezzük őket, de ez már soha nem történt meg. Megpróbáltuk a hangzást kicsit a többi száméhoz igazítani, még ha tudtuk is, hogy ezek a számok másmilyenek. A zenekar szeretett volna az új számok stílusának irányába elmozdulni, tetszettek nekik az én és a barátaim angol hatásai, úgyhogy megpróbáltuk ezeket belevinni a zenébe, de még ennek megvalósítása is olyan nehéznek tűnt, mert más dolog elhatározni valamit és megint más megvalósítani. Nagyon sok zenekarban játszottam már és pontosan látom, hogy ezek a bajok minden kapcsolatban megtalálhatóak. Vannak, akik jól érzik magukat egy zenekarban tíz éven át, de aztán amikor a zenekar feloszlik, nem képesek többé másutt játszani, van aki tovább tud lépni.

-Még ha érthetőek is az indokok, akkor is szomorú a Living Colour feloszlása, hiszen olyan nagy hatású zenekar volt. Emlékszem, annak idején olyan frissnek hatott a zenekar megjelenése a sok unalmas egyen-rock zenekar között.

-Nekem nem kell magyaráznod a Living Colour fontosságát, tudom, hogy mire gondolsz. Ugyanazon a héten, amikor a Living Colour megkeresett, hívott Bruce Sprigsteen és Seal is. Mivel a Living Colourból hívtak először, oda mentem. Seal tényleg igazán akarta volna, hogy én legyek a zenei rendezője. Nagyon jó barátok vagyunk, bár már régen nem láttuk egymást, de az igazi jóbarátoknál ennek nincs nagy jelentősége. Amúgy ő is basszusgitáros és nagyon szerette a Tackheadet, eljárt a koncertjeimre. Egyébként velem nagyon könnyen ki lehet jönni, nem szoktam a zenekarokon és stílusokon belüli klikkekhez tartozni, inkább ösztönösen vándorlok a csoportok, stílusok között, mert szeretem a zenét, azaz inkább az embereket, akikkel játszhatok. Tényleg rossz volt látni, ahogy a Living Colour, ami sokakra volt nagy hatással, köztük rám is, elveszíti azt az energiát, ami benünk volt, a személyes problémák miatt. Ugy tekintettem a zenekarra, mint ahonnan majd nyugdíjba mehetek. Egy jó lépés volt a pályámon, még úgy is, hogy tudtam, sokkal keményebben kell majd dolgoznom, hogy egyidejűleg megtarthassam azokat a munkáimat is, amiket a karrierem építése során megszereztem, még a Living Colour előtt. Szóval ez egy nehéz feladatnak látszott, nehezebbnek, mint a többieké. Egyedül én jöttem úgy a zenekarba, hogy már nagyon sok emberrel játszottam. Corey előtte senkivel nem játszott, Vernon egy születésnapi bulin találkozott vele, ott látta énekelni. Will ugyan játszott előtte Harry Belafontéval és egy Dark Sarcasm nevű zenekarban és még egy csomó más együttessel, de ami a New Yorkban elérhető igazi sikert jelentő munkákat illeti, egyedül nekem voltak ilyenekben tapasztalataim.

-Nemrég olvastam, hogy a Depeche Mode-dal dolgozol. Ez elég nagy meglepetés volt. Mit jelent számodra az a zene?

-Semmit sem tekintek bérmunkának. Számomra nagyon fontos, hogy át tudjak járni egyik táborból a másikba és láthassam és megtanulhassam, hogy hogyan dolgoznak a különféle emberek. Vannak, akik negyon jól elvannak a saját köreikben és magukat analizálják, de nekem ez nem elég, mindenkivel szeretek dolgozni, nincsenek korlátok. Nem mondom azt, hogy ha valamiben jó vagyok, akkor időpocsékolás más irányban próbálkozni. Ez egy múlt századi mentalitás. Én próbálok minél messzebbre előretekinteni, elémenni a változásoknak. Bizonyos szinten a zene nagyon kasztosodott, sokan nem nézik jó szemmel, ha bizonyos körökkel kapcsolatba kerülsz, azt mondják, nem érdemes velük megosztanod a tehetségedet. Szerintem ez olyan, mint a faji elkülönülés a hatvanas években. Meg szokták kérdezni, miért csinálok bizonyos munkákat, biztos a pénz miatt, gondolják. Nyilván számít a pénz is, de legyünk őszinték: senki nem fog egy session munkáért annyit fizetni, hogy abból élj a hátralevő életedben. Főleg mostanában, a nagy cégek és zenekarok is megpróbálják megnyirbálni a költségeket és nem úgy fizetnek, mint régebben, mert inkább maguk végzik el a munkákat. Tizenkét éve ismerem a fiúkat a Depeche Mode-ból, miért ne dolgoznék velük? Tavaly például Billy Idollal játszottam és akkor is sokan kérdezték, hogy hogyan lehet vele dolgozni. Nem akarok hazabeszélni, de nekem jó, hogy sok embert ismerek.

-Milyen eszközöket használsz, hogy a létrehozd a sajátos, sokszor egyáltalán nem basszusgitárt idéző hangszíneidet?

-Színpadon egy Trace Elliot H SMX600-as fejet használok, általában négy ládával, kettőben négy-négy tízinches hangszóróval, a másik kettőben pedig egy-egy tizenötössel. Ami a racket illeti, a központjában egy t.c.electronic 2290 van. Ennek az effekt-útjaiban van egy Digitech IPS 33 V(B?), van egy Digitech 256 XL-em, Triaxis a Mesa Boogietól, egy gitár whammy, amit úgy használok, hogy az üveghangokat hajlítom vele, nagyon sokat kísérleteztem vele, olyan számomra, mint a "szabadság-pedál". Egy LovetTone nevű cégtől van három pedálom, az egyiket Meatballnak hívják, a másik egy új effekt, aminek olyan a hangja, mint amikor egy effektpedálban elkezd lemerülni az elem, csak kontrollálható. Szeretem az ilyen elborult dolgokat is. Van egy Sansamp, aminek nem tudom a típusát, GT valami, egy Boss flanger, egy tremolo, egy envelope filter és egy digitális delaypedál. Ugy használom az egészet, hogy behozok egy-egy hangzást, aztán kikapcsolom, majd valami más jön be. Egyedül persze nagyobb a szabadságod, de egy zenekarban be kell tartani bizonyos szabályokat. Behozol valamit, majd figyelsz, hogy működik-e. Ha nem, akkor kiveszed, és figyelsz. Mint Miles Davis tette: sokszor sokáig nem játszott, csak figyelt, hogy mire lenne szüksége a zenének. Sokan azt hiszik, hogy folyton játszani kell, de ez egyáltalán nem így van. A kevesebb gyakran többet ér. Teret kell hagynod a többieknek is.

-Egy világszerte elismert basszusgitáros vagy. Ugy vettem észre, hogy mindenki, aki elért egy bizonyos pontot a pályáján, úgy érzi, hogy ideje megcsinálni a saját produkcióját. Te hogyan érzel eziránt? Ez különösen azért érdekes a te esetedben, mert szólóban egészen kivételes előadásra vagy képes.

-Én is mindig úgy éreztem, hogy szeretném megcsinálni a saját anyagomat és most éppen erre készülök. Hamarosan ki fogok adni egy lemez trilógiát. Az egyik album rock lesz. a másik funk, a harmadik ambient, csak basszusgitár, meg dobminták. Az utóbbit épp most fejeztem be. Külön akarom tartani a három stílust, nem akartam egy lemezre tenni őket. A másik kettővel is kész leszek június előtt. Ha egyszer kitalálom, hogy mit akarok, akkor már nagyon gyorsan dolgozom. Gyakran megesik, hogy amikor a saját dolgodra koncentrálnál, kapsz egy hívást, hogy menj játszani valakivel. Előfordulhat, hogy a munka túl nagy ahhoz, hogy visszautasítsd és azt mondod: jó, akkor mejd ezután befejezem a szóló anyagot. De lehet, hogy ez két év múlva lesz. És akkor lehet, hogy egy év kell hozzá, hogy újra összeszedd a gondolataidat, mert lehet hogy nincs késztetésed rá, hogy bármit is csinálj. Szóval, sok mindennek össze kell jönnie: inspirációnak, időzítésnek, a belső ügyeidnek és hogy ki is jöjjön a végeredmény. És hogy ne félj magadtól és attól, hogy mit gondolnak majd rólad.

(Zenész magazin, 1996)