Andy Deris - Helloween, 1995

Márciusban és áprilisban kis hiján közös koncertot adott a BS-ben Bruce Dickinson és a német Helloween. A koncert kétszeri elmaradásának oka a Helloween énekesánek, Andi Derisnek vírusos hangszálbetegség volt. Beszélgetésünkkor többek között erről is szó esett.

- Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy teljesen jól érzem magam, „csak" a hangommal van a baj. Japánban koncerteztünk, ahol valamilyen ázsiai vírus fertőzött meg, amitől, úgy tűnik, az európaiak elég nehezen szabadulnak meg. A márciusi turnét azért kellett lemondani, mert az orvosom még két hét pihenőt rendelt el. Ezután Hamburgba mentem, és elkezdtünk próbálni az új, áprilisi dátumokra. Két próba után sajnos újra az orvosnál kötöttem ki, mert nagyon fájt az éneklés. Négy-öt dal után teljesen elment a hangom. Az orvos szerint a baj komolyabb, mint gondoltuk, mivel a vírus kimondottan a hangszálakat támadta meg. Három hónap pihenőt rendelt el, ennyi idő alatt már tényleg meg kell gyógyulnom. Mostanra egyébként elmúlt minden más tünetem, nincs lázam, így teljesen normális életet élhetek, olyannyira, hogy néha azon kapom ma­gamat, kiabálok. Az orvos szerint minden esélyem megvan a teljes gyógyulásra, ha vigyázok magamra.

- Előfordult már, hogy a zenekarodnak miattad kellett koncertet lemondania?

- Egyetlenegyszer, 1993-ban Oslóban, de az csak egyszerű megfázás volt.

- Mennyire volt nehéz lelkileg, hogy egy egész turné hiúsult meg miattad?

- A dolog nagyrészt attól függ, hogyan reagálnak az emberek. Budapesten még sosem jártam, legfeljebb az újságokból meg a felvételekről ismerhettek, ezért egy ilyen koncertet talán még nehezebb szívvel mond le az ember. Remélhetőleg a közönség némileg könnyebben fogadja el a dolgot annak tudatában, hogy nem szokásunk ilyeneket csinálni, de ezúttal tényleg rá voltunk kényszerítve.

- Mit szólt a többi zenész, amikor megtudták, hogy nincs turné?

- Semmilyen konfliktus nem volt belőle. Természetesen mindenki szomorú volt, de azt is azonnal elfogadták: itt az a tét, hogy sikerül-e maradandó károsodás nélkül meggyógyulnom. Beszéltem Bruce Dickinsonnal is, s ő is azt mondta, csak fogjam be a szám, és minél előbb gyógyuljak meg. Tudomásunk szerint majdnem mindenütt telt házak előtt játszottunk volna, így van remény, hogy a közönség később sem veszti el érdeklődését.

- A Helloweennek te vagy a legújabb tagja. Hogyan kerültél kapcsolatba a zenekarral?

- Nagyon régóta, már hét éve ismerem a fiúkat a Helloweenből, úgyhogy a csatlakozásom olyan érzés volt, mintha hazaérkeztem volna. Hiszen már évek óta együtt voltam velük.

- Akkor tehát a Helloweenba való belépésed egész más volt, mint ha egy olyan zenekarba hívtak volna, amelyet csak a tévéből vagy a lemezeiről ismerhetsz, és egyik napról a másikra nagy ijedtségek közepette a tagjává válnál.

- Azért én is megijedtem. Michael, az előző énekes nagyon jó volt, és nehéz őt helyettesíteni.

- Megpróbáltak a többiek olyan irányban befolyásolni, hogy a stílusod hasonlítson az övére?

- Egyáltalán nem. Amint mondtam, már évek óta jóban voltam a fiúkkal, akik szerették, ahogy énekelek és nem azért, mert bárkit másoltam. Ha valakinek van saját stílusa, akkor azt hiba lenne megváltoztatni olyan irányban, hogy valaki máséra hasonlítson. Úgy gondolom, egy másolat nem lehet jobb vagy akár csak ugyanolyan jó, mint az eredeti.

- Szóval elmondható, hogy egyenrangú tagja lettél a zenekarnak?

- Igen, nagyon is, hiszen nemrég például három számot egyedül írtam, kettőt pedig Michael Weikathtal közösen.

- Milyen ez a mostani turné? Hogy érzitek magatokat ti, illetve a közönség?

- Mindenki nagyon élvezi a koncerteket. Számomra különösen fontos volt, hogy Angliában, ahol először léptem fel a Helloweennel, nagyon barátságosan fogadtak, senki sem akart nehéz helyzetbe hozni, új tagként is kezdettől elfogadott a közönség. Tisztában vagyok vele, ez milyen sokat jelent, és hogy ezért milyen hálásnak kell lennem.

- Kinek az ötlete volt, hogy Bruce Dickinsonnal közösen turnézzatok?

- Ugyanannál a menedzsercégnél va­gyunk, így kézenfekvő volt a választás, mivel jól ismerjük és szeretjük egymást.

- Úgy tudom, a legutóbbi lemezeteket háromheti próba után vettétek fel. Ez valóban így volt?

- Igen. Nem volt idő teljesen új számokat írni, így azokat használtuk, amelyek már majdnem készen voltak. Ezeket összepróbáltuk, majd mentünk a stúdióba. Nem tudtuk volna lemondani a munkát, minden már elintézett volt hónapokkal előbb. Nagyon sok bajuk lett, főleg az előző énekessel, aztán egyszer csak megkerestek, hogy nem folytatják együtt Michael Kiskével. Így az volt a tét, hogy vagy igent mondok, és néhány hét múlva megyünk a stúdióba, vagy nemet mondok, de akkor valószínűleg már nem létezne a zenekar.

- Milyen hangszeren szerzitek a számokat?

- A zenekarból mindenki gitárt használ az íráshoz. Szerintem ez a legegyszerűbb, a gitárodat akárhova magaddal viheted, amíg például a zongorádat nem.

- Készítetek valamilyen felvételt, mielőtt megmutatjátok az ötleteiteket a többieknek?

- Igen, de ezek olyan felvételek, hogy ha valaki meghallgatná, szerintem nem ismerne rá a lemezen levő számainkra. A zenekar tudja, hogy mit kell belehallania ezekbe a felvételekbe, amelyek egy kívülálló számára nem értelmezhetőek.

- Csak akkor próbáltok, amikor nem turnéztok?

- Nem, vannak próbák a színpadon, koncertek előtt is. Ezek mindig úgy indul­nak, hogy belekezdünk valamibe, csak a magunk örömére, aztán esetleg kiderül, hogy a dolog komolyabbra fordul. Erre mindig utólag szoktunk rájönni, hogy ez most nemcsak örömködés volt, hanem komoly munka.

- Ezek szerint az ilyen alkalmakról sosem csináltok felvételt.

- Nem, de ha előjönnek jó ötletek, akkor azokat mindenki rögzíti magában.

- Nagyon jó memória kell ehhez.

- Igen, de az nincs. Öten vagyunk, így valamelyikünk mindig emlékszik, hogy mit találtunk ki.

- Mennyire vagy kényes koncerteken a technikai körülményekre? Például nagy ügyet csinálnál belőle, ha nem a szokásos mikrofonodat találnád a színpadon?

- Ugyan, menj már, a rock and roll nem erről szól. Ha nem lennék képes kimenni a színpadra és azt használni, amit ott találok, nem nevezném rockzenésznek magam. Akkor legfeljebb valami playback popzenét csinálnék vagy ilyesmit.

- Egyes, a zeneiparban dolgozó emberek szerint a rockzene olyan irányba halad, mint a klasszikus zene vagy a jazz, azaz nagyjából kerek egésszé válik, és már nemigen jön létre benne semmi új; ezzel egy időben a közönség érdeklődése is csökken iránta. Neked mi a véleményed erről?

- Én ezt nem így látom, szerintem az emberek mindig meg fogják hallgatni a jó klasszikus rockot. Egy olyan zenekar, mint mondjuk az Aerosmith, amit a tizenhárom éves éppen úgy szerethet, mint a negyvenéves, azaz generációkat köt össze, mindig érdekelni fogja az embereket. Mi is például abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a legutóbbi lemezünk platinalemez lett Japánban, Európában 11 országban szerepelt az első huszonötben. Tehát egyáltalán nem látom jelét annak, hogy a klasszikus hard rock eltűnne.

- Van már tervetek arra vonatkozóan, mikor és hogyan folytatjátok?

- Mivel remélhetőleg nyáron fogok meggyógyulni, és ilyenkor mindenki nyaralni megy, nem valószínű, hogy a nyáron turnéba kezdenénk. Talán a híres doningtoni fesztiválon már ott lehetünk. A későbbieket pedig majd meglátjuk, azt azért remélem, hogy minden elmaradt koncertet be fogunk pótolni.

(Zenész magazin, 1995.04.)