Meat Loaf, 1994

Az ember nem mindig válogathatja meg, hogy kivel akar interjút készíteni, így néha előfordul, hogy olyan beszélgetőpartnerrel kerül szembe, akinek személye és zenéje nem különösebben érdekli. Így voltam én is Meat Loaffal, akivel közismerten mogorva természete ellenére az alábbi interjút sikerült elkészítenem. Ezután némiképp megváltozott róla a véleményem, és ha már megkérdezte, hogy ott leszek-e a koncerten, úgy döntöttem, elmegyek megnézni. A Kisstadion harmadháznyi közönségével együtt aztán egy olyan előadást láttam, amit nagyon nagy kár lett volna kihagyni. Az én koromban, így harminc körül már nem megszokott, hogy valakiről, akinek zenéjét elég régóta ismerem, egyik napról a másikra ekkorát változzon a véleményem. A -valószínűleg a gyér nézőszám miatt- lerövidített programot olyan elsöprő lendülettel és meggyőző erővel adták elő, hogy elkerülhetetlenül Meat Loaf-rajongóvá váltam.

- Beszélnél a pályafutásod legutóbbi néhány évéről? Arra az időszakra gondolok, ami a legújabb lemezedet, a Bat Out Of Hell II-t előzte meg, ugyanis a hetvenes évek végén aratott kezdeti sikereidet követően alig hallhattunk rólad.

- Tudod, miért nem hallhattál rólam? Mert mindenhol leginkább a napi slágereket lehet hallani. Dolgoztunk mi is, de nem voltunk gigantikusak. Márpedig mindig valami gigantikusat várnak tőlünk. Erősen közrejátszott az is, hogy nem sokat nyilatkozom, meglehetősen húzódozom az interjúktól.

- Mi ennek az oka? Rossz tapasztalataid vannak a sajtóról, vagy egyszerűen csak ilyen vagy?

- Az az igazság, hogy nem érdekel az, hogy sztár legyek. A sztárságot legfeljebb elfogadni tudom. Én előadó vagyok, és játszani szeretek. Ez az egyetlen dolog, amit sohasem hagytam abba. Színpadon, filmen, tévében lenni, ez az, amit mindig is csináltam. Huszonhat éve vagyok előadó, és remélem, a következő huszonhat évem­ben sem kell majd mást csinálnom.

- Szerinted mi lehetett az, ami miatt a Bat Out Of Hell II-t olyan különlegessé tette a sajtó, az MTV, az egész popszakma és persze a közönség számára? Hiszen ha jól értem, ti ugyanúgy dolgoztatok, mint azelőtt.

- Igen, de sohasem volt alkalmam arra, hogy olyan videókat csináljak, amilyeneket én is jónak gondolok, mint például az I Would Do Anything for Love... Tudnod kell, hogy hogyan vélekedem a videókról: amikor az I Would Do Anything For Love...-ot csináltam, nem Meat Loafot akartam eladni, és nem is az volt a cél, hogy egy dalt adjak el. Egy filmet akartunk csinálni, egy kis mozit. Ahelyett, hogy jól néznénk ki, és megpróbálnánk az MTV közönségét kiszolgálni, azt csináltam, amit szerettem volna, és a dolog bejött, a közön­ség igazán élvezte. Talán mert más volt, mint a többi videó. És nem azért, mert drága volt, legfeljebb csak annak tűnt. Ahelyett, hogy elköltöttünk volna kétmillió dollárt egy videóra, amin ez nem is látszik, mi inkább a negyedéért csináltunk egy olyat, amelyik úgy nézett ki, mintha kétmil­lióba került volna.

- Mi a véleményed a zeneipar legújabb fejleményeiről, a mai zenéről?

- Fogalmam sincs róla, hogy mik a legú­jabb fejlemények. Biztos, hogy nem a grunge. Talán csináltak valami újat a hétvégén, ami egyébként nincs kizárva.

- Mi volt előbb: a zene vagy a színház iránti érdeklődésed?

- Egyszerre jött mind a kettő. A hetvenes évek elején. New Yorkban a rock and roll zenekarommal léptem fel mindennap éjjel fél egykor, bőrdzsekiben meg a hozzávalókkal, előtte pedig fél nyolckor a Central Parkban Shakespeare-t játszottam híres, ismert színészek oldalán. Mindig is egy­ szerre csináltam a két dolgot. Játszottam a Hair, a Jézus Krisztus Szupersztár színpadi változatában, de közben felvételeket is csináltam, filmeztem. Szóval legalább annyira nem lehet eldönteni, hogy melyik volt előbb, mint a tyúk és a tojás esetében.

- Beszélnél a munkamódszereidről? Hogyan készül egy tipikus Meat Loaf-dal? Használtok sequencert, számítógépet a komponálás egyes fázisaiban?

- Nem. Csak zongorát és éneket, meg persze a fejünket. Jimmy (Steinmann) megírja a dalok nagy részét, aztán jövök én, egy kicsit változtatunk rajtuk, próbálgatunk, hozzáadunk, átírunk dolgokat. A lényeg az idő. Sok időt szánunk a dalokra, nap nap után telik azzal, hogy keressük a legjobb megoldásokat, szóval ez egy hosszú folyamat. Nincsenek benne számítógépek meg más segédeszközök. A számítógépet arra használom, hogy bingót játsszak vele...

- Ez tehát azt jelenti, hogy először van egy énekdallam és egy zongoraszólam, majd a többi zenész a saját ötleteit adja bele?

- Amikor a többiek megkapják a zenét, nekünk általában már határozott elképzelésünk van arról, hogy mit akarunk hallani tőlük, de azért őket is hagyjuk kreál­ni, mert ez is egy fontos eleme a közös munkának. Természetesen a többiek változ­tatnak a dolgokon, mert Jimmy meg én például nem vagyunk dobosok. Azért van a dobosunk, merthogy ő jobb dobos, mint mi, érted, ugye? A lényeg, hogy olyan embereket találj, akik jobbak abban, amit csinálnak, mint te. Jobb managementet, ügyvédet, gitárost meg dobost, és ez végig mindenkire érvényes egészen a technikai személyzetig. Ha értesz a színpadi szervezéshez, akkor találj valakit, aki még jobban ért hozzá.

- Hallgatsz zenét?

- Mindent. Mondok egy példát. Az öltözőmben van egy több CD-t cserélő lejátszó. Egyszerre volt benne Pavarotti, Red Hot Chilli Peppers, Aerosmith, Randy Travis és a Rolling Stones. Valakit éppen a napokban leptem meg ezzel, mármint amikor Pavarotti után az Aerosmith következett.

- Említetted a Red Hot Chilli Pepperst. Ezek szerint mégiscsak hallgatod a mai zenekarokat, és viszonylag naprakészek az ismereteid.

- Ők nagyon jó zenészek, és hiteles, amit csinálnak. Altalában sok olyan zenészt hall­gatok, aki a barátom, akit nagyra tartok. Ilyenek például Billy Joel, Sting, Jon Bon Jovi vagy az Aerosmith.

- Nem tartod egy kissé régimódinak magadat abban az értelemben, hogy a munkádra nem jellemző a kimódoltság, és amit csinálsz, az nem egy iparszerűen működő gépezet terméke?

- Úgy gondolom-e, hogy régimódi vagyok? Nem, nem gondolom úgy. A zenéket egy érzelmi szinten kell megközelíteni. Jimmy Steinmann a saját irányzatának az egyik legjobb zeneszerzője. Nem ismerek senkit, aki olyan dalokat tudna írni, mint ő. Abban rejlik a titka, hogy képes behatolni az ember belsejébe a zene segítségével. És ebben a tekintetben nem számít, hogy hol vagy: Budapesten vagy Japánban, 1969-ben, 1492-ben vagy 2015-ben. A legjobb példa, hogy érzékeltessem, amire gondolok, hogy 1979 óta a Bat Out Of Hell minden évben több mint egymillió példányban kelt el, és ez egyetlen másik lemeznek sem sikerült, és ennek az az oka, hogy ez a zene időtlen. Nem régimódi, hanem időtlen. Az emberek érzéseire hat, tekintet nélkül arra, hogy hol élnek, milyen nyelven beszélnek, milyen ünnepeik vannak vagy milyen a bőrük színe. Ugyanazok az érzelmek lakoznak bennünk, és senkit sem ismerek, aki Jimmy Steinmannhoz hasonlóan meg tudná ezt fogalmazni. Ezért gondolom, hogy a munkáink tovább fognak élni, és sohasem lesznek régimódiak. Mi nem csinálunk olyan lemezeket, amelyek csak úgy szólnak, mintha a hetvenes vagy a kilencvenes évek lemezei lennének.

- Pontosan erre gondoltam, amikor azt kérdeztem, hogy régimódinak tartod-e magatokat. Mert sok zenekar csak szeretne „úgy hangzani, mintha", amitől teljesen mesterkéltté és kiagyalttá válik az egész. Ez mintha azt mutatná, hogy sokan kifogytak az ötletekből, és meg­próbálják újra kitalálni azt, amit mások már kitaláltak egyszer.

- Mi semmit sem próbálunk újra kitalálni.

- A szónak ebben az értelmében tehát mégiscsak régimódi vagy.

- Ez így igaz.

- Mi a véleményed az akusztikus hangzások visszatéréséről, mint például az MTV-s unplugged?

- Nem tudom, mit gondoljak róla.

- Azért mert nem érdekel, vagy mert esetleg csak egy kereskedelmi ötletnek tartod az egészet?

- Azt hiszem, valaki elkezdte, aztán pedig;.. Fogalmam sincs, mit gondoljak róla. Én biztos nem csinálnám. Felkértek rá, de nemet mondtam.

- Ami azt jelenti, hogy feltétlenül van róla véleményed.

- Hát, tulajdonképpen igen. Az elején még talán érdekes volt, de azután valahogy elbutult az egész. Clapton előadása például teljesen hiteles volt, de aztán sokan... Ami minket illet, Jimmyvel mindig zongorával indulunk el az íráskor, így ha el is vállaltuk volna az unpluggedot, akkor az csak zongora és ének lett volna. Mivel Jimmyvel ezeknek a számoknak a nagy részét 73-74-ben írtuk, és abban az időben elő is adtuk azokat zongorával, ezért egy ilyen koncert a számunkra visszalépés lett volna.

- Akartál valaha is más lenni, mint zenész?

- Sok színészi munkám van.

- Bocsánat a pontatlan fogalmazásért: akartál más lenni, mint előadó?

- Nem, ez már magában is elég nehéz, rengeteg feladatot jelent. Nem akartam soha mást csinálni. Sokan megpróbálnak például egyszerre rendezni és előadni, én nem vágyom erre. Arra pedig, hogy bármi mást csináljak, még nem igazán gondoltam.

(Zenész magazin, 1994.08.)