Joe Cocker, 1995

Az elnyűhetetlen, nagyon is élő rocklegenda nemrég adott nagy sikerű koncertet a BS-ben kitűnő zenekarával.

- Milyen volt a buli?

- Szerintem jó, a közönség tényleg nagyon figyelt, a lassú számok szüneteiben azt is meg lehetett volna hallani, ha valaki leejt egy tűt.

- A mostani volt a második magyaror­szági koncerted. Van valamilyen emléked az elsőről?

- Nincs. Éppen most beszéltünk róla, hogy csak a szállodára emlékszem. Tudod, velem volt T. M. Stevens, a basszusgitárosunk, és mindenki nagyon megnézte őt, a magas, fekete srácot.

- Ha az ember elér valamit az életben, eljut egy bizonyos szintre valamiben, hajlamos elveszíteni az érdeklődését a dolog iránt.

- Így van.

- Volt ilyen érzésed a saját pályád során?

- Hát, nem is tudom, ahogy öregszem egyre nehezebb folyton előre nézni. Én azonban nem olyan zenész vagyok, aki megcsinál egy lemezt, aztán azt mondja, hogy nem tumézik, csak videót készít. Én mindig élveztem, ha úton voltunk, a legutóbbi lemezem megjelenése óta is legalább száznyolcvan koncertünk volt. És bár minden új lemez bemutató körútjánál előfordulhat, hogy olyan helyekre megyünk, ahol jártunk már, de mindig van valami új, ami számomra életben tartja az egészet, például most megyünk először Romániába, Litvániába, új embereknek játszunk. Szóval, szerencsésnek számítok, mert minden egyes alkalommal megtalál engem a dolog varázsa.

- A zenéd egyik legfőbb erénye az, hogy a hosszú évek alatt sem igazán változott. Próbáltak manipulálni, befolyásolni, hogy legyél divatosabb vagy naprakészebb?

- Örülök neki, hogy azt mondtad, nagyjából ugyanannál az R & B formánál maradtam. Tudod, érdekes, éppen most mondta az új kiadóm Amerikában, hogy azért nincs nagy slágerem ott, mert nincs olyan számom, ami elég divatos lenne nekik, tehát összehoznának egy rapperrel vagy valami hasonlóval a cél érdekében. Nos, ezt igyekeztem eddig elkerülni. A legtöbb lemezem Európában fogy, itt mintha hagynák, hogy olyan dalokat válasszak, amiket mindig is szerettem, és remélem, ez így is fog marad­ni.

- Nehéz ellenállni, nemet mondani?

- Bizonyos helyzetekben igen: amikor például filmekhez írt dalokat kapok. Ez furcsa dolog, mert ha egy dal egy filmmel együtt indul útjára, akkor nyilván azt akarják, hogy reklámot csináljon a filmnek. Amikor évekkel ezelőtt az Up Where We Belon­got csináltuk, a végtelenségig kellett játszanunk ezt a nótát, úgyhogy az ilyen munkákat inkább kerülném. Jobban kedvelem az albumaimhoz kapcsolódó feladatokat.

- Olvasod a rólad szóló kritikákat?

- A lemezekről nem annyira, a koncertekről már inkább, ha lefordítják és elküldik.

- Gondolod, hogy a kritikák bármiben is segítenek neked?

- Nem igazán. Mindben az van, hogy „az a kopasz, piszkoshangú, hordóhasú..." meg ilyenek, de komolyra fordítva a szót: a közönség reakcióiból általában úgyis meg tudom mondani, ha jól csinálunk valamit.

- Volt kritikus periódus a zenekarod tagjaival való kapcsolatodban? Ez ugyanis egy olyan dolog, amivel szembe kell néznie annak, aki ugyanazokkal az emberekkel dolgozik hosszú időn át.

- Érdekes, gyakran a zenészeimnek több gondot okoz, hogy kijöjjenek egymással, mint nekem. Tudod, sokáig dolgoztam Chris Staintonnal, és nagyon szomorú voltam, hogy megint elváltunk, de ő most elment Eric Claptonnal zenélni. Általában mindössze egy-két poszton változtatok a tumék után, például ha a fiúk nem érnek rá. De eddig nagyon szerencsés voltam, igazán jó zenészeket találtam, akik profi módon gondolkoznak, úgyhogy általában nincs sok gond velük.

- T. M. azt mondta, azért nem jön veled Budapestre, mert a figvelmét a saját zenekarára összpontosítja, aztán viccből hozzátette, hogy amúgy is túl sok hangfala van már a számodra. Amíg veled volt, kilencet használt, ma már tizenkettőtől tizenhatig terjed ez a szám.

- Tényleg?

- Igen. Persze nyilván vicc volt, de még­is eszembe jutott róla, hogy megkérdezzem: volt-e problémád a hallásoddal, illet­ve használsz-e valamilyen hallásvédelmet?

- Nem, a zenekarom elég hangosan játszik, de azért nem annyira, mint egy heavy metal zenekar. Addig megyünk el, amíg a fiúk már élvezik a dolgot, de még nem süketítő. Egyszer fordult elő velem, hogy egy re­pülőgépen összeszedett megfázás miatt az egyik fülemre alig hallottam.

- Befolyásolta ez a munkádat?

- Természetesen, hiszen nagyon furcsa érzés, ha mindent csak az egyik irányból hallasz. Mintha úgy hallgatnál zenét, hogy a hangfal az egyik oldalon hiányzik.

- S most egy kicsit másról: milyen hatással van a világ állapota a zenédre? Közelebbről: érdekel a politika, illetve, ami általában a világban történik?

- Sokat nézem a híreket, bárhova megyünk, de sosem voltam politikailag aktív. Régóta élek Amerikában, és eléggé kedvelem Bill Clintont, ha van egyáltalán valamilyen irányultságom, akkor az demokrata. Én úgy hiszem, a zenének semleges tetületnek kell maradnia, de jó, ha van az embemek véleménye a dolgokról. Például mindig támogattam a konfliktusok békés megoldására törekvést, és sok olyan megmozduláson vettem részt, amely ezt a gondolatot sugallta, de nézd meg például, mi történik Boszniában: lehet ennek értelmét látni? Mert én biztosan nem látom. Ezek a dolgok nagy hatással vannak a világra, még rám is, aki nem vagyok politikus.

- Mesélnél a tavalyi woodstocki fesztiválról? Milyen volt a 25 évvel ezelőttihez képest?

- Mindenképpen nagyon más, mert a mostani sokkal inkább kereskedelmi jellegű volt. Amikor azonban megnyitottuk a programot, a dolog abban a tekintetben meg­egyezett a 25 évvel ezelőttivel, hogy most is legalább negyedmillióan eljöttek. Ez pedig rengeteg ember. Néhány pillanatban úgy éreztük, eljutunk hozzájuk, megérintjük őket. De akár az első alkalommal, most is sárfesztiválba torkollott a megmozdulás, úgyhogy nem nagyon járkáltunk körbe, ahogy elkezdett esni az eső, elég gyorsan eljöttünk.

-Milyen volt a közönség reakciója?

- Hasonlított a 25 évvel ezelőttihez. Sokan úgy néztek rám, mint idejétmúlt „játékosra", de szerencsére elég sok rajongóm is eljött, akik miatt érdemes volt ott lenni. Ilyen nagy tömegnek mindig egy kicsit félelmetes játszani, mert nehéz a kapcsolatteremtés. Emlékszem, ugyanez volt az érzésem 25 éve is.

- Gondolod, hogy a mostani fesztivál ugyanolyan hatással lesz a mai zenekarok karrierjére, mint annak idején az első a tiédre és a többiekére?

- Az olyanokra gondolsz, mint mondjuk a Pearl Jam?

- Igen, például.

- Nem vagyok biztos benne. Bár készült róla felvétel, de hogy filmet csinálnak-e belőle, azt nem tudom. Nekem mindenesetre megvannak a kétségeim. Az első fesztivál nagy hatása a résztvevőknek volt köszönhető, úgymint a Sly & The Family Stone-nak, akikről utána nem hallhattál, vagy Hendrixnek, aki ugye hamarosan meghalt. A mostaninak szerintem nem volt meg ez a varázsa.

- Szerinted miért nem?

- Azt hiszem, egy ilyen fesztivál nem az, amire mostanában a gyerekek vágynak: nem biztos, hogy ilyen hatalmas tömegben akarnának összegyűlni. Úgy érzem, és a mostani turnén is azt látom, hogy a nagy fesztiváloknál jobban élvezik a kisebb, mondjuk 5000 fős koncerteket, ahol köze­lebb lehet jönni, és intimebb a légkör.

- Gondolod, hogy az embereket ma is annyira érdekli a zenéd, mint néhány éve?

- Úgy tűnik, igen. Egyre fiatalabbak is jönnek, azt mondhatom, hogy három generáció jár a koncertjeimre, ami nagyszerű dolog.

- Szóval, folyamatosan gyűjtesz új rajongókat is?

- Szeretném azt hinni, hogy igen. Legalábbis a koncertjeim ezt igazolják. Legelöl egészen fiatalokat látok, és talán ők a legaktivabbak.

- Szerinted meddig zenélhetsz tovább anélkül, hogy nagy kompromisszumokra kényszerülnél?

- Ki tudja, ahogy elérjük a kétezredik évet, lehet, hogy minden megváltozik. Nem nagyon tudok a technóval együtt élni. Vannak azonban az úgynevezett legendák vagy dinoszauruszok, akik iránt talán mindig lesz érdeklődés. De ha azt látnám, hogy nem kíváncsiak rám, és fél házak előtt kellene játszanom, akkor gyorsan abbahagynám.

- És akkor mihez kezdenél?

- Jó kérdés, talán kertész lennék, azt hiszem.

- Foglalkoztál valaha mással a zenén kívül?

- Gázszerelő voltam évekkel ezelőtt, de azt hiszem, már nem mehetnék vissza ezt csinálni.

- Ha nem zenész lettél volna, boldog életed lett volna?

- Nem nagyon hiszem. Szerintem jól vá­lasztottam, amikor a zene mellett döntöttem.

(Zenész magazin, 1995.06.)