fb-logo-black

journalism-DSC03590-2

Zenész interjúk

Aerosmithtől Zawinulig

Újságíróként több, mint tizenöt éven át készítettem interjúkat a legkülönfélébb műfajokból ismert külföldi zenészekkel az írott és elektronikus média számára. A beszélgetések nagyrészt a Zenész magazinban, a Blikkben, a Petőfi Rádióban és egy műsorgyártó vállalkozásunk jóvoltából rengeteg helyi rádióban jelentek meg, többnyire a 90-es években. Annak ellenére, hogy a visszajelzések szerint az interjú alanyok és a közönség is szerette ezeket beszélgetéseket, az elhatalmasodó időhiány miatt egyre ritkábban tudtam velük foglalkozni.

Bővebben...

Victor Bailey, 2005


Kicsit sem túlzás azt mondani, hogy a basszusgitár egyik élő legendája. A legnagyobb jazz zenekaroktól kezdve a pop műfaj csúcsain keresztül rengeteg helyen megfordult. A Weather Reporttól Madonnáig terjedő hosszú listában ott a helye saját zenekarának is, amellyel többször megfordult már nálunk is, legutóbb tavaly novemberben az A38 hajón.

ZM05-01 Victor Bailey001-Szerencsére sokat játszol Európában, így jutottál el kétszer is Budapestre az elmúlt két éven belül. Sokat játszotok az USÁ-ban is?

-Á, dehogy! Amerikában nem lehet ilyen zenét játszani. Az ismerőseim közül senki sem tud Amerikában játszani. Csak a smooth jazz van, azzal még lehet valamit találni.

-Hogy érzed magad ilyen körülmények között?

-Át tudok jönni Európába, Japánba és a világ többi részére és azt játszhatom, amit akarok. Persze, jó lenne otthon is azt csinálni, de ez van... Nincs ebben semmi új a jazz szempontjából: Charlie Parkernek és a kortársainak is Európába kellett jönni ahhoz, hogy megkaphassák azokat lemezszerződéseket, amiket megérdemeltek.

-Nincs olyan érzésed, mintha az egész mégis egyre rosszabb lenne?

-Dehogynem! Amikor a Weather Reportban játszottam, nagy turnékat csináltunk Amerikában. Rádióállomásokon lehetett megszólalni, akinek ez sikerült, mindenhova hívták. Ez ma nem létezik, de én azért nem aggódom. Zenész vagyok, teszem a dolgom.

-Mi a helyzet a lemezkiadással?

-Bár az én lemezeim Amerikában jelennek meg, de azért persze sokkal többek adnak el belőlük külföldön, mint otthon. Nem játszanak a rádiók, úgyhogy nyilván nem adok el annyit, mint azok, akiket igen, de nem panaszkodom, azért megvagyok.

-Annak idején hosszú idő alatt kifejlesztetted a saját hangodat, ami mára szinte védjeggyé vált. Mennyi esélyt adnál magadnak, ha fiatal zenészként ma állnál elő ugyanazzal a tudással és tehetséggel, mint akkor?

-Ó, fiatalként kreatívnak és eredetinek lenni Amerikában ma nagyon kemény harcot jelent, kizárt, hogy lemezszerződést kapj, kivéve ha smooth jazzt vagy hagyományos swinget játszol. A fusion szó például ma ismeretlen az amerikai kiadók számára.

-Tehát nincsenek új fusion produkciók?

-A régiek is alig maradtak meg. A legnagyobbak közül is egyre többen szerződnek európai kiadókhoz. A fiatalok szinte lehetetlen helyzetbe kerültek. Például, amikor fiatalabb voltam és először szóló produkcióra gondoltam, már ott volt mögöttem a Weather Report adta ismertség. A fiataloknak ma nem jut ilyesmi.

-Visszatükrözi ezeket a jelenségeket a közönség összetétele is? Azaz egyre idősebb az átlagéletkora a nézőiteknek?

-Ez elég érdekes kérdés, mert amerre csak járunk, mindenhol nagyon sok fiatal jön el a koncertjeinkre. Amerikában nem tudom, mi a helyzet, mert ahogy mondtam, ott nem játszunk. Igazából ez azért nem nagyon lep meg, hiszen a fiataloknak új a zenénk, nemigen hallanak ilyet a médiában.

-Furcsa, hogy ennek ellenére a zeneiparban nem sokaknak jut eszébe, hogy ha egy ilyen koncert a fiatalabb nézőket is érdekli, akkor esetleg érdemes volna ebben a műfajban is teret adni az új produkcióknak.

-A kiadókat nem érdekli ez a műfaj. Keresnek egy csinos fiút, aki szépen tartja a szaxofont, szép haja van és ez sokkal fontosabb, mint hogy jól játszik-e, mert ezt jobban el tudják adni.

-Általában minden interjúmban szoktam erről a témáról beszélgetni, mert fontosnak tartom, hogy a legsikeresebb zenészek mit gondolnak róla, de nem emlékszem, hogy valaki is hozzád hasonlóan tárgyilagosan és hidegen tudta volna szemlélni az egészet.

-Abból élek, hogy basszusgitározok. Amíg ez így van, addig nem panaszkodom.

-Elvállalsz session munkákat más stílusokban is?

-Persze, mindenfélét játszom, eddig körülbelül ezer lemezen játszottam már.

-Tudom, de úgy értem, hogy mostanában.

-Nem mostanában sokkal ritkábban vállalok session munkát, ma fontosabb, hogy a saját zenémet csinálhassam. Régen tényleg sokkal sűrűbb volt a naptár, mert két héten belül lement mondjuk egy olyan session sorozat, hogy Michael Brecker, Randy Brecker, Billy Cobham, Lenny White. Akkor azért hívtak engem Omar Hakimmal, vagy Marcus Millert és Dennis Chamberst, mert egy olyan ritmusszekciót akartak, amiben volt tűz. Ma a smooth jazzben teljesen leült az egész, itt nincs szükség személyiségekre a ritmusszekcióban.

-Vissza tudsz emlékezni arra az időre, amikor Weather Reportba beléptél? Könnyű volt kezelni azt a helyzetet, hogy a már életében legendává vált Jaco Pastoriust követted minden idők egyik legmeghatározóbb jazzrock zenekarában?

-Nem követtem senkit. Victor Bailey vagyok és a Weather Report tagja. Pont. Tizenkilenc éves voltam. Lehet, hogy jobbnak hittem magam, mint valójában voltam, de azt gondoltam, hogy ha Jaco után bevettek a Weather Reportba, akkor nem lehetek olyan rossz.

-Befolyásolta a zenekar a hangzásodat?

-A Jacoval töltött évek után nem akartak túl sok basszust, úgyhogy a lemezeken hallható hang nem igazán volt a sajátom, ahogy pedig játszottam, az sosem volt olyan jó, mint ahogy szerintem játszhattam volna. De azért rendben van, még így is boldog vagyok vele. Az akkori hang sokkal sötétebb volt, én fényesebbet szerettem volna...

-Mit csináltál a Weather Report előtt?

-Lenny White-tal, Mike Breckerrel, Hugh Masekelával, Roy Haynesszel, Sonny Rollinsszal, Mike Sternnel, John Scofielddel játszottam.

-Lemezeken?

-Nem, akkor még nem. Az csak később jött. De rengeteget koncerteztem. Tízéves korom óta dolgozom. Dobosként kezdtem, tizennégy-tizenöt éves koromtól basszusgitározom.

-Jó dobos voltál?

-Elég funky. Amikor doboltam, még nemigen hallgattam jazzt, nem voltam túl technikás, de jó groove-okat hoztam a felvételeken.

-Ma tudnál dobolni?

-Egy stabil groove-ot ma is oda tudok tenni.

-Ez azt jelenti, hogy jobban meg tudod ítélni a dobosokat. Van kedvenced?

-Omar Hakim és köztem van egy különleges kapcsolat, de szeretek játszani Lenny White-tal, Dennis Chambersszel, Peter Erskine-nel, Poogie Bellel, Harvey Masonnel. Bárkivel, akinek jó tempója van és jó groove-okat hoz.

-Talán nem véletlen, hogy Omar Hakimmal alakult ki ez a különleges kapocs, hiszen együtt léptetek be a Weather Reportba.

-Volt két koncertünk a Dél-Afrikai énekesnővel Miriam Makebával és már akkor éreztük, hogy jó együtt játszani. A második koncert után Omar azt mondta, hogy bevették a Weather Reportba és hogy ajánlani fogja nekik, hogy vegyenek be engem is. Rengeteg ajánlatot kaptak, amikor kiderült, hogy Jaco elment a zenekarból, de mivel Omar már tag volt, az ő ajánlatát vették a legkomolyabban és most itt vagyok...

-Mit csinál Omar mostanában?

-A Chic dobosa. Van négy gyereke, úgyhogy mostanában megpróbál minél kevesebbet utazni. Jól megy neki, ahogy csak keveseknek.

-Jó üzletember?

-Jó zenész és jó üzletember.

-Te jó üzletember vagy?

-Nem lennék itt, ha nem az lennék. Én mozgatom ezt az egész produkciót. Nagyszerű emberek segítenek, de nélkülem nem menne.

-Gyakori ez, hogy valaki egyszerre kreatív és érzékeny alkotó és a materiális dolgokat is jól kezelő üzletember egyszerre?

-A csúcson levők közt kötelező. A legsikeresebbekről beszélek, mint például Joe Zawinul, Chick Corea, Herbie Hancock, George Duke vagy Marcus Miller. Ők sose jutottak volna idáig, ha nem lennének jó üzletemberek. A játéktudás csak egy kis része a dolognak. Rengetegen vannak, akik ugyanolyan jók, mint mi, de nem csinálnak semmit, csak otthon ülnek és várják, hogy megszólaljon a telefon. Én sosem vártam a telefonra. Tizenkét éves korom óta mindig volt névjegyem.

-Írsz zenét a turnék közben?

-Vannak ötleteim. Nem szoktam semmit sem felvenni, ha elég jók, akkor úgysem felejtem el őket. Utána otthon befejezem a hangszerelést. Van saját stúdióm, számítógép, Pro Tools, minden ami kell. Sosem csinálok vázlatokat, mindig csak teljesen kész hangszereléseket. Aztán, ha lemez készül, akkor persze a hangszeresek az egyes szólamokat a sajátjaikra cserélik, de mindig kész struktúrát kapnak kiindulópontként.

-Ez vélhetőleg megnehezíti a dolgukat, mert kötöttséget jelent.

-Nem, mert akiket hívok, mondjuk Omar Hakim vagy a többiek, annyira jók és annyira tudják, hogy mit szeretnék hallani, hogy bármit is képzeljek el, biztosan tízszer jobbat játszanak helyette.

-Beszéljünk a hangszereidről. Emlékszem, hogy amikor sok éve egyszer Magyarországon csináltál felvételt, a stúdióban teljesen oda voltak attól, hogy bedugtad a gitárt a keverőbe és minden állítgatás nélkül megszólalt a Victor Bailey sound.

-Persze, mert a hangzás az embertől függ. Adj ide bármilyen Fender Jazz Basst és a kezemben mind úgy fog szólni, mint a Victor Bailey basszus sound. Ha Marcus Miller játszana az én basszusgitáromon, úgy szólna, mint az övé és ha én játszanék az övén, akkor úgy szólna, mint én. Jaco a hetvenes években megmondta, hogy a kézben van a sound. Sokan szem elől tévesztik ezt és mindenféle effektet használnak, hogy megtalálják a saját hangjukat.

-Hallgatod a mai zenéket?

-Igen. Nem akarok beleragadni a múltba. Figyelem az új dolgokat, szeretek naprakész lenni. Nem hallgatom őket eleget ahhoz, hogy fejből soroljam, mi az, ami érdekes vagy izgalmas, de azért figyelek.

-Gondolod, hogy ma bármi újat ki lehet még találni a zenében?

-Nemcsak lehet, hanem kell is! A pop, a jazz, a fusion, a rock, mind a huszadik század zenéi, ez pedig már a huszonegyedik század. Nem tudom, hogy fogják hívni, de kell születnie valami újnak.

-Tényleg hiszel ebben?

-Muszáj történnie valaminek! Lehet, hogy háromszáz év múlva, de mindenképpen kell valaminek történnie. Lehet, hogy utálni fogjuk, de meg kell születnie.

(Zenész magazin, 2005)