Mick Hucknall - Simply Red, 1996

A brit popzene történetének egyik legfényesebb csillaga az ímmár több, mint tízéves múlttal rendelkezô Simply Red. Közel harmincmillió lemez eladása, számos zenei díj megnyerése és sok toplistás dal megalkotása igazán tiszteletet parancsoló eredmény azon a pályán, amelyen az utóbbi évek tendenciája inkább az volt, hogy a régi idôk legnagyobbjai mellett többnyire csak egylemezes, eldobható sztárocskák jelentek meg. Az együttes frontemberével, az énekes-szerzô Mick Hucknallel jobb alkalmat nem is találhattunk volna a beszélgetésre, mint hogy zenekara június 13-án érkezik elsô ízben Magyarországra.

-Több brit zenésszel beszélgetve az a benyomásom alakult ki, mintha a szigetország zeneipara erôsen polarizálódott volna az utóbbi idôben. Az egyik oldalon olyan elôadókat találhatunk, mint a Simply Red, Seal vagy Lisa Stansfield, akik nagyon muzikálisak és minôségi zenét csinálnak, míg a másik oldalon ott a hihetetlen mennyiségľ techno, rave és még ki tudja milyen címkével ellátott hulladék, amit kizárólag bizonyos kábítószerek hatása alatt lehet egyáltalán végighallgatni. Neked mi errôl a véleményed?

-Sokáig számomra is úgy tľnt, hogy a zene a jövôben már csak a techno meg a house lesz, de szerencsére mintha az utóbbi idôben megszaporodtak volna az igazi zenészekkel élô zenét játszó zenekarok és ez visszaadta a zene hitelét. Szerintem a brit popzene ma nagyon is egészséges, ha nem is üzleti szempontból, de az elôadók szempontjából mindenképpen.

-Turnéitok során tudsz-e idôt szakítani arra, hogy megnézz helyi zenekarokat?

-Nem, mert a szabadnapjainkon pihenni szoktam. Az állandó utazások és fellépések, meg az, hogy egész nap beszélnem kell meglehetôsen fárasztóak. Különösen arra van nagy szükségem, hogy a hangomat pihentessem, azaz hosszú órákig meg se kelljen szólalnom.

-A Simply Red Amerikában is nagy sikereket ért el. Nehezebbnek ítélted az ottani piac meghódítását a többi országéhoz képest?

-Egyszerľen fogalmazva Amerika egy nagy szupermarket, ahol ha külföldi vagy, akkor te lehetsz a "heti ajánlat", azaz lehet, hogy van egy kis elônyöd, mint érdekességnek, de sokkal nehezebb megtartani a pozícióidat, mint máshol. A fogyasztói mentalitás miatt egy külfölditôl mindig azt várják, hogy újdonság legyen. Ez mindenkire vonatkozik, beleértve a legnagyobbakat is. Ha például George Michael csinál egy lemezt, akkor azzal szinte elölrôl kell kezdenie Amerika meghódítását, de sok amerikai mľvész is szembekerül ezzel a gondolkodásmóddal. Sosem tudhatod, hogy mire számíts. Például az utolsó elôtti albumunk, a Stars a brit popzene történetének egyik legnagyobb sikere volt, már kilenc millió példány fölött jár, Amerikában viszont szinte semmire sem jutottunk vele, pedig más lemezeinkbôl többmilliót adtunk már el ott.

-A zenészi pályának melyik velejáróját hagynád ki legszívesebben az életedbôl?

-A sok utazást. Minél többet kell utaznom, annál kevésbé van kedvem hozzá. Megérkezni szeretek, de a repülôtéren várni, repülôn ülni, csomagokra várni, eljutni a szállodába nagyon monoton, ettôl szívesen megszabadulnék. Persze tudom, hogy ez a hivatásom része, így jobb híján elfogadom. Azért ha nem muszáj, nem szoktam fölöslegesen utazgatni, inkább otthon maradok.

-Karriered kezdetén éreztél-e valaha elkeseredettséget vagy félelmet amiatt, hogy esetleg nem sikerül célbaérned?

-Emlékeim szerint sosem kérdôjeleztem meg, hogy csak a zenével foglalkozom. Mindig úgy tľnt, hogy nekem ez a dolgom a világban. Az a véleményem, hogy ha valakinek megadatik egy ajándék, akkor azzal bizonyos fokig tisztában van, de a tehetséget sosem szabad félvállról venni, hanem szüntelenül próbára kell tenni és fejleszteni. Ez persze nem csak szakmailag, hanem emberileg is értendô. Jó úgy tekinteni az életre, hogy azt keresed, hol tanulhatnál többet a szakmádból és hogyan lehetnél jobb ember.

(Zenész magazin, 1996)