Dave Hill - Slade, 1994

A hetvenes években fénykorát élt elemi erejű rockzenekar hosszú szünei után újjáéledt, és a Sweettel közösen adott jó hangulatú koncerten mutatta be a PeCsában, hogy az évek alatt felszedett kilók nem feltétlenül mennek a zene rovására. A koncert alkalmából beszélgettem Dave HiII gitárossal, a zenekar vezetőjével.

- A zenekar, amelyet néhány éve új életre hívtál, nem ismeretlen Magyarországon, hiszen zenétekre sokan emlékeznek. Mi történt ueletek a hetuenes éuek uége után, miuel ez a legkésőbbi időpont, ameddig a magyar hallgatók nyomon köuethették a pályátokat.

- Nos, közel huszonöt évet töltöttünk el a zenekarban, sok sikeres lemezt csináltunk, amiről biztosan sokan tudnak nálatok is. A nyolcvanas években egy-két nagyobb fesztiválon szerepeltünk, nyolcvankettőben még volt egy sikeres lemezünk, de nyolcvanhárom után nem játszottunk többet élőben, csak felvételeket csináltunk.

-Mi volt ennek az oka?

- Noddy Holder, az énekesünk nem akart többet koncertezni. Noddynak voltak bizonyos gondjai, mi pedig időt akartunk neki hagyni, hogy megoldja azokat, de sajnos, ő láthatóan egyre távolabb került attól, hogy tovább akarja csinálni. Nem érdekelte többé, hogy kiálljon az emberek elé. Don Powell, a dobosunk és én azonban úgy határoztunk, hogy mi viszont folytatjuk, tovább akartuk vinni a nevet. Az elmúlt másfél évben tuméztunk. Ezért jöttünk Magyarországra is.

- Eddig hány koncertet adtatok a turnéban?

- Ez a mostani sorozat ez év elején kezdődött, és száz előadásunk volt azóta Németországban, Svédországban, Svájcban, Ausztráliában, Lengyelország­ban, Litvániában, aztán Romániában. Szóval kerestük azokat a helyeket is, ahol sosem láthatták az eredeti zenekart, és úgy találtuk, hogy a közönség a lehető legjobban fogadott minket, nagyon lelkesek voltak, biztos vagyok benne, hogy Magyarország is ilyen hely lesz.

- Hogyan fogadott benneteket a közönség azokon a helyeken, ahol már láthatták az eredeti felállást is?

- Megpróbáljuk megértetni velük, hogy ez már nem egészen az a zenekar, és erős az az érzésem, hogy az emberek nem csalódnak bennünk, mert a mostani zenekarom nagyon jó, kitűnő énekesünk van, és minden tőlünk telhetőt megte­szünk. Ha eljössz megnézni minket élőben, akkor fogod tudni, hogy miről beszélek. Keményen dolgozunk, én még mindig nagyon lelkes vagyok, a közönség szimpátiája pedig, azt hiszem, segít. Nemsokára egyébként meg fog jelenni egy új lemezünk is a Sony Recordsnál. Ebből is kitűnik, hogy szeretnénk a zenekart még egy lépéssel tovább vinni.

- Fiatalabbak nálad az új tagok?

- A harmincas éveik végén járnak...

- Azaz végülis ugyanahhoz a generációhoz tartoztok.

- Voltaképpen a hetvenes évekből jöttek ők is, úgyhogy jól ismerik ezt a zenét.

- Amennyire tudom, ebben a turnéban főleg a régi dalokat játsszátok.

- Többnyire a régieket, de vannak új dalaink is.

- Kinek az ötlete volt, hogy a Sweettel együtt turnézzatok? Számomra elég meglepő volt ez a párosítás, mivel szerintem a két zenekarban az az egyetlen közös vonás, hogy mindkettő a hetvenes években volt a legnépszerűbb. De ezenkívül semmi köze a két dolognak egymáshoz, már az is teljesen különbözik, ahogy a két zenekart összehozták és működtették.

- Igen, tudom, hogy mire gondolsz. Igazából nem turnézunk együtt a Sweettel, csak néhány közös koncertet adunk. Az egész Németországban kezdődött, és ott elég jól sült el a dolog, jól éreztük magunkat és a közönség is vevő volt a párosításra. Tudod, ez azért üzlet is, a koncertszervezőknek el kell adniuk a jegyeket, és emiatt megtetszett valakinek az ötlet, hogy a két nevet együtt szerepeltesse.

- Mik voltak a kezdetekkor a fő eszményképeid?

- Főleg Chuck Berry, a Tamla Motown zenekarai. Ha a kezdeti felvételeinkre gondolok, sok soulos, a kor fekete zenészei, mint például Otis Redding által inspirált anyagot csináltunk. Mielőtt hogy úgy mondjam, slágereket kezdtünk gyártani, mint mondjuk a Mama, we're all crazy now, nagyon sok mindent kipróbáltunk.

- Hogyan találtátok meg ezt az irányt? Volt valamilyen hatással rátok a kiadótok, azt mondva, „ez a dolog jól eladható, menjetek ebbe az irányba?"

- Nem. Akkoriban a kiadó semmibe nem szólt bele, legfeljebb a menedzserünk, Chas Chandler, aki Jimi Hendrix menedzsere is volt, irányított minket bizonyos instrukciókkal. Inkább az befolyásolt, ahogyan az élő fellépé­seinken a közönség hatott ránk.

- Frissen tartod az ismereteidet az új zenei irányzatokról? Új zenekarokat is hallgatsz?

- Igen, persze.

- És mi a véleményed róluk? Nemcsak ami a zenét illeti, hanem a zeneipar általános fejlődési irányaira is gondolok.

- Hát, a zeneiparról nem túl könnyű beszélni, nagyon sokan elégedetlenek vele. Ma sokkal pénzközpontúbb, mint valaha. Mostanában sok zenekar hajlamos arra, hogy politikai indíttatású dalt írjon, nehéz olyan együtteseket találni, amelyek igazán viccesek. Aztán ott van az a sok furcsa név, amiről hallottam, hazavittem a lemezt, meghallgattam, aztán visszavittem, mert nem tetszett. Az egyik nap bementem a lemezboltba, és azt mondtam: van valami olyan rockzenétek, ami fel tudna dobni? De nem jutott eszükbe egy sem... A dolgok így állnak mostanában. Mindezek ellenére abszolút nyitott vagyok az újra. Van mostanában egy olyan irányzat is, amelyik visszatér a zene eredeti forrásaihoz, a blueshoz például; mert mára teljesen eluralkodtak a sztereotípiák, a másolatok másolatait hallgatjuk. Vannak zenekarok, mint mondjuk a Primal Scream vagy Lenny Kravitz, amelyek teljesen úgy szólnak, mint a hetvenes évek zenekarai. A Primal Scream például éppen úgy szól, mint a Rolling Stones. Emiatt kritizálták is őket, de ha meghallgatod, akkor kiderül, hogy nagyon jól csinálják, amit csinálnak.

- Az lehet, de egy ilyen zenekar még akkor sem lehet ugyanolyan, mint az eredeti, ha mindent sikerül a legnagyobb pontossággal lemásolnia, mert akkor is legfeljebb csak egy jó másolat

lehet belőle.

- Ez így igaz. Van ebben a dologban valami manipuláltság.Bemennek a zenekarok a stúdióba, és még a hangzásban is az a céljuk, hogy a hetvenes éveket idézzék. A mi időnkben ez a hangzás még új volt és izgalmas. Azután elérkezett egy pont, amikor úgy érezték a zenészek, hogy mindent megcsináltak, amit lehetett, és ezután mindenféle műfajok keveredése következett, fekete és fehér zenéké, reggae és sokféle más keveredése, hogy valami újat sikerüljön létrehozni. De érzésem szerint az igazi inspiráció mindvégig az ötvenes-hatvanas évekből eredt. A zenében még mindig sok öröm van; a rock & roll kezdetekor senki sem gondolta, hogy ezt a zenét húsz évnél idősebbek is szerethetik, ma pedig a negyveneseknek éppúgy életeleme, hiszen vele nőttek fel, és még ma is örömet találnak benne. Akkoriban tényleg izgalmas változások voltak, például a gitáron. Az elektromos gitáron nagyon nagy dolgok születtek. Ma viszont egy kissé technikaközpontú lett az egész, számos olyan ember csinál zenét, aki nem is zenész. Pedig szerintem akkor jönnek létre az értékesebb, a legőszintébb dolgok, ha szívből jön amit csinálsz, és én is megpróbálok valahogy így dolgozni.

- Neked tetszenek a legújabb zenei fejlemények?

- Óvatosnak kell lenni ebben a kérdés­ben. Lehet, hogy valamire azt mondod, igen, ez jó, de abszolút nem fogsz emlé­kezni rá néhány év múlva. Nekem még mindig sokat jelent egy jól megírt, jól meghangszerelt dal. A listákról ma hiá­nyoznak a dalok, inkább csak ritmusok, ötletdarabkák vannak, techno meg rave, ami néha elég izgalmasnak hangzik, de attól még elfelejthető. Én még mindig inkább a jó dalokban hiszek.

(Zenész magazin, 1994.07.)