Gloria Estefan, 1996

-Azt hiszem, hogy valószínűleg ez az első alkalom, hogy magyar újságíróval beszélsz...

-Igazad van, ez tényleg így van.

-...úgyhogy szeretnék egy nagyon jó első benyomást tenni rád. Bár azt nem garantálhatom, hogy a többiek is jól fognak viselkedni, mert úgy tudom, hogy ezután adsz még néhány további interjút is. Mindenesetre igyekezni fogok.

-Biztos minden rendben lesz.

-Nemrég kaptam kézhez az olimpia hivatalos dalának CD-jét. Gondolom, nem ment egyszerűen, hogy a te dalodat válasszák. Mi a dal története?

-Igazad van, nem könnyű és nagyon hosszú procedúra volt. Nagyon hiszek a sorsban, így azt gondolom, hogy ennek így kellett lennie. Felkértek, hogy írjak valamit az olimiára és már ez is nehéz, mert egy nagy feladat...

-De nyilván nem te voltál az egyetlen, akit felkértek...

-Valóban, sok más művészt is megkerestek. Azt gondoltam, hogy ez nagyon megtisztelő, de lássuk csak, hogy mi is jut eszembe az egészről. És akkor jött Miamiba a barátnőm, Dianne Warren, aki egy nagyon jó zeneszerző, hogy együtt írjunk számokat a Destiny albumra. Leültünk és negyed óra alatt megírtuk a dalt, mert egy nagyon személyes megközelítésben kezdtem hozzá. Egyikünk sem akart egy himnuszt írni, mert olyan egyszerű dalokat szoktunk csinálni, amiket otthon lejátszhatsz a gitárodon. Valamilyen személyes nézőpontból szerettünk volna az olimpiáról szólni. Akkor még nem tudtam, hogy mi az olimpia jelmondata. A refrén végül is az lett, hogy „minél magasabbra jutok, annál erősebb leszek", számomra csak később derült ki, hogy az olimpia mottója az, hogy "erősebben, magasabbra, gyorsabban". Nagyon meglepődtek, amikor meghallották a dalt, mert senkinek nem szóltak a jelmondatról. Szerintem ez nagyban közrejátszott, valahogy minden egybeesett, tetszett nekik a dal is. Ugy gondolják, hogy az emberek könnyen azonosítanak velem egy ilyen fajta dalt, mert tudják, hogy szinte egy olimpiai felkészülésen kellett átesnem, amikor hat éve egy baleset után a bénultságból kellett felépülnöm.

-1993-ban jelent meg a Mi Tierra c. lemezed. Amennyire tudom, ez volt az első spanyol nyelvű lemezed, igaz?

-Részben igazad van. A nagyvilág számára valóban ez volt az első spanyol nyelvű lemezem, de talán emlékszel egy Doctor Beat c. számra még 1985-ből.

-Igen.

-Ez a szám eredetileg a hetedik spanyol nyelvű lemezünkön volt. 1976 óta készítünk lemezeket, bár ezt nagyon kevesen tudják. Mindenki azt hiszi, hogy a Doctor Beat volt az első, mert azzal lettünk nemzetközileg is ismertek. De előtte csináltunk már hét lemezt. Az első kettő kétnyelvű volt, további négy pedig spanyol egy-két angol szöveggel. Aztán a hetediken volt a Doctor Beat. Mi magunk csináltunk belőle nagylemezt, amit a klubokba vittünk és ez a lemez valahogy Európába került és ennek köszönhettük az ottani sikerek kezdetét. Szóval, ami a Mi Tierra lemezt illeti, ez egy szeretetteli tiszteletadás a kubai zenei gyökereinknek. Az első dalokat, amiket életemben énekeltem, a nagymamámtól

hallottam először. Ezek a harmincas-negyvenes-ötvenes évek kubai dalai voltak, amiket kislánykoromban a konyhában énekeltem neki saját gitárkíséretemmel. Szóval teljesen természetes volt számomra ebben a zenében mozogni, bár annak, aki más oldalamról ismer, talán meglepő volt. Szerettünk volna szép emléket állítani az első zenei élményeinknek és bár eredeti zenét írtunk, mégis sikerült felidézni azoknak az időknek a hangulatát, még a szövegekben is, mivel nagyon sok dalt ismertem abból az időből.

-Kockázatos döntés volt előállni egy spanyol nyelvű lemezzel akkor, amikor inkább úgy voltál ismert, mint popsztár? Voltak kételyeid a dolog sikerét illetően vagy kezdettől világos volt, hogy ez egy sikeres lépés lesz?

-Ez igazából attól függ, hogy mit értesz siker alatt. Többen úgy gondolták, hogy kockázatos volt az elhatározás. Szerencsére a mi esetünkben a lemezkiadónk elnöke, Tony Motola, aki annak idején maga is művész és menedzser volt, igazán hitt a dologban, mert ismert minket, ismerte a közönségünket és tudta, hogy ha valami hiteleset csinálsz ami a szívedből jön, akkor az csak sikeres lehet. A lemez még az eladási példányszám tekintetében is hatalmas sikert hozott. Öt évig vártunk a megfelelő pillanatra, hogy kihozhassuk, amikor a közönségünk nemzetközi viszonylatban is megérett arra, hogy érdeklődést mutasson valami iránt, ami nagyon más, mint amit addig hallott tőlünk. És éreztük, hogy ez az érdeklődés megvolt. Sokat utaztunk mindenfelé és a koncertjeinken néha nagyon tiszta latin zenét játszottunk, így tudhattuk, hogy a rajongóink befogadnának egy ilyen lemezt. Ami a személyes érzéseimet illeti, nekem amúgy sem voltak kétségeim a dolog sikerét illetően. Ha valamit őszinte indíttatásból csinálsz, akkor nincs túl nagy kockázat.

-A legutóbbi albumod a második spanyol nyelvű lemezed a Sonynál. A címe azt sugallja, hogy a latin kultúrára akartatok ajtót nyitni.

-Igen, az Abriendo Puertas ezt jelenti.

-Nem gondoltatok arra, hogy inkább angolul csináljatok valamit, hogy eljussatok azokhoz is, akik nem beszélnek spanyolul, amit az is indokol, hogy olyan zenével akarjátok a latin kultúrát megmutatni, amelyben fontosak a szövegek.

-Ebben igazad van és éppen ezt csináltuk a Destiny című új albumon, amelyen a Reach is rajta van. Júniusban fog megjelenni és pontosan az, amiről az előbb beszéltél. Az Abriendo Puertas egy szélesebb műfaji skálán mozgott, nem csak kubai zene volt rajta, sok a kolumbiai hatás, mert a szerző Kiki Santander kolumbiai, de a lemez sok latin-amerikai ország ritmusvilágát egyesíti, hogy megmutassa az embereknek, milyen sokszínű valójában a latin zene. A Destiny lemezen nagyon is latin, még karibi hatásokat is mutat, de a szövegek angolok, Kíváncsi lennék, mit gondolsz róla, mert szerintem pontosan megmutatja, hogy milyen utat jártunk be a többi lemezeinken és öt éve ez az első eredeti angol lemezem.

-Helytálló az a benyomásom, hogy népszerűbb vagy Amerikában, mint Európában?

-Attól függ, hogy Európának melyik részéről van szó. Vannak olyan országok, mint például Franciaország vagy Olaszország, ahol eléggé újak vagyunk és csak a Mi Tierra lemez óta vagyunk igazán népszerűek. De Angliában, Hollandiában, Németországban, Orországban és az északi országokban már sok éve nagyon népszerűek vagyunk. Persze az olyan országok, mint ahonnan te is hívsz, különlegességnek számítanak, de Európában általában nagyon ismertek vagyunk.

-Emlékszem, hogy egyszer láttalak valamelyik óriási koncerten egy stadionban énekelni. Szinte csak arra emlékszem, hogy a legtöbb előadó rettentő hamisan énekelt, kivéve téged. Abszolút hallásod van?

-Nincs, de azt hiszem nagyon egyszerűen énekelek és tényleg szívből jön. A helyes hangmagasság nagyon fontos számomra, és nagyon jó a hallásom. Amikor stúdióban vagyok, megszoktam, hogy a szomszéd szobából hallgatom vissza magam, mert úgy vettem észre, hogy így jobban hallom a hangmagasságot.

-A dolog azért volt feltűnő, mert mindenkinek ugyanazon a színpadon, ugyanolyan körülmények közt kellett játszania, de valahogy a többieknek ez nem sikerült olyan jól.

-Örülök, hogy nekem jó napon volt.

-Milyen eszközöket használsz a zeneíráshoz?

-Van egy gitárom, amit kilenc éves koromban kaptam.

-Ma is ezt használod?

-Igen, ez ugyanaz a gitár, sőt azt hiszem, ugyanazok a húrok, de nagyon kedves nekem, ez volt az első gitárom. A szüleimtől kaptam, nekik akkor nagyon drágának számított, szóval egy különleges ajándék volt, így megőriztem. A fiam is ezen kezdett el gitározni, bár később vettem neki egy másikat. Nagyon sok kedves dalomat írtam ezen a gitáron, szinte része a szívemnek. Aztán zongorán is szoktam írni és van egy szintetizátorom, amit nagyon könnyű használni.

-Sok nagy zenésszel beszéltem és szinte mindegyiküknek nehézséget okoz egy-egy dal megítélése, mielőtt megjelenne. Neked jók az ösztöneid ezen a téren?

-Az igazat megvallva, engem is a listádhoz írhatsz. Jónéhány kedvenc dalomból nem lett single-változat. Más lenne, ha egyedül én felelnék azért, hogy miből lesz single, -amit egyébként megtehetnék, de elég demokratikus vagyok és nem hiszem, hogy mindenkinek olyan zenei ízlése kell, hogy legyen, mint nekem. Odafigyelek mások véleményére, mert én túl elfogult vagyok a saját dolgaim iránt. Persze, vannak bizonyos dalok, mint például a Conga, amiről egyből tudtam, hogy siker lesz, mert ismerem a közönségemet és tudtam, hogy a dal vidám és jól táncolható, de ezen kívül szinte sose voltam képes jósolni. Emilio, a férjem nagyon jó ebben, neki remek érzéke van ahhoz, hogy megérezze, mit fognak szeretni az emberek.

-Egy boldog családban élsz.

-Nagyon boldogban.

-Sikeres vagy a zenében. Van bármi, amit kudarcnak értékelsz, amire nem szívesen emlékezel vagy amit másképp csinálnál, ha lehetne?

-Igazából nincs. Azt hiszem, hogy minden, amit átéltem, bármilyen nehéz is volt, szükséges tapasztalás jelentett. Ha nem az lett volna, akkor nem lennék ott, ahol vagyok. Az évek alatt megtanultam, hogy jobban fejezzem ki az érzéseimet, mert nagyon zárkózott és szégyenlős voltam, nagyon szerettem a nagymamámat, nemigen beszéltem érzésekről.

-Hány éves korod körül voltál ilyen?

-Egészen felnőtt koromig. Az apám nagyon beteg volt, sok tekintetben nagyon nehész gyerekkorom volt és nagyon erősnek kellett lennem, és azt gondoltam, ha egy kicsit is kimutatom az érzelmeimet, akkor összetörhetek. Talán épp emiatt kezdtem pszichológiát tanulni az egyetemen.

-Kaptál képesítést is?

-Igen, a Miami egyetemen szereztem pszichológiából, kommunikációból és franciából. Szóval ez sokat segített és Emilio is, aki egy különlegesen nyitott, csodálatos ember. Sok szempontból igazán felszabadította az érzelmeimet. Ma folyamatosan tudatom az emberekkel, hogy hogyan érzek irántuk. Kifejezem a szeretetemet, de a korábbinál sokkal inkább kimutatom azt is, ha nem értek egyet velük. Tulajdonképp ez az egyetlen, ami igazán megváltozott az életemben.

-Igazi sztárként néha olyasmit is kell csinálnod, amit nem igazán viselsz el. Mi az, amit a legkevésbé szeretsz a szakmáddal kapcsolatban?

-Természetesen részben a nyilvánosság előtt élek, de a családi életem és az ilyen természetű dolgok a magánügyeim. Különösen a tragédiák idején nehéz -nem tudom, mennyire tudod, de volt egy súlyos balesetem, nemrégen pedig egy másik, amelyben valaki életét vesztette. Szóval az ilyen dolgokon nagyon nehéz a nyilvánosság szeme láttára keresztülmenni. Egyetlen módszerem van, hogy könnyebben viseljem el. Bár bizonyos szempontból idealista vagyok, máskülönben nagyon tárgyilagos tudok lenni és reálisan végig kell gondolnom, hogy a népszerűséggel sok csodálatos dolog jár együtt, az emberek feltétlen szeretete, ami nagyszerű érzés, és ez a magánéleted elvesztését jelenti. Az otthoni családi dolgaidról mindig hírek és pletykák szólnak. Bár ez nehéz, de elviselem, mert ez egy nagyon kicsi ár a népszerűségért a sok széppel és jóval szemben. Nem lehetsz úgy híres, hogy közben azt várod, hogy hagyjanak békén, amikor éppen arra vágysz. Ezt a legnehezebb feldolgozni.

(rádióinterjú, 1996)