Airto Moreira, 1995

-Számos nagy hatású zenésszel dolgoztál már együtt, főképp a nagy jazz-zenészekre gondolok, mint Miles Davis, Joe Zawinul vagy Chick Corea. Ki volt számodra a legmeghatározóbb vezető?

-Természetesen Miles Davis, mert Miles volt az egyetlen, akiről azt éreztem, hogy egy sokkal magasabb szinten van, mint mi, Chick Corea, Herbie Hancock és a többiek. Tudod, a többiekkel mindnyájan barátok voltunk és mind egyenrangú partnerei voltunk egymásnak, ami a kreativitást és a szakmai szempontokat illeti. Az egyetlen különbség csak az volt, hogy néhányunk népszerűbb műfajokban is karriert csinált és így híresebb lett, míg mások nem annyira. De valójában Miles mindnyájunk vezetője volt.

-Hogyan kerültél be a zenekarába nem sokkal azután, hogy az USÁ-ba mentél?

-Walter Bookernél laktam New Yorkban, aki Cannonball Adderley nagybőgőse volt, azaz tulajdonképpen a földön aludtam nála. Walternek volt egy stúdióba, ahova nagyon sokan jártak le játszani, így mindenkit ismertem. Miles Davis ugyan nem járt oda, de amikor a Bitches Brew lemezfelvételeire készült, keresett egy ütőhangszerest. Joe Zawinul mondta neki, hogy itt van Brazíliából egy nagyszerű ütőhangszeres. Aztán Miles fölhívott és az első közös felvételünk után megkért, hogy legyek tagja a zenekarának.

-Vállalsz mostanában fellépéseket popzenekarokkal?

-Ma már nem igazán játszom túl sokat popzenekarban.

-Ez azért van így, mert inkább a saját dolgaidra összpontosítod a figyelmedet?

-Igen, ez az egyik ok. A másik az, hogy kell küldeniük egy kazettát, a zenének tetszenie kell, tudnom kell, hogy kik működnek közre, hol készül a felvétel, használnak-e gépeket, egyszóval túl sokat kérdezek és túl sok pénzt kérek. Már nem akarok a stúdiózenéléssel karriert csinálni, mert ez nem igazán az én világom, bár sokat dolgozom producerként a sjaát dolgaimon, sőt mostanában dance-felvételek produceri munkáit is elkezdtem csinálni, különböző remixeket csinálunk Japánban, Londonban, Hollandiában. Szóval. igazán szerencsés vagyok a zenekarommal is, a Fourth World minden évben nyolc hónapot dolgozik. Sokat játszunk az USÁ-ban, Európában és Japánban. Japánban évente két hónapot töltünk, Európába már az éve elején át szoktunk jönni, egy hónapot játszunk a Ronnie Scott's jazz klubban Londonban, aztán jön egy Európai turné, mint amilyenre most is készülünk.

-Meddig akartok még ennyire elfoglaltak lenni?

-Nincsenek terveim, az egyetlen tervem az, hogy csináljam, amit csinálnom kell, mert úgy érzem, hogy az a küldetésem, hogy játsszak az embereknek, hogy jól érezzék magukat. Érzem, hogy segít bennünket egy egyetemes lelki energia. Szerencsére egészségesek vagyunk, úgyhogy nem tervezem, hogy visszavonulok vagy ilyesmi, ma többet dolgozom, mint tíz évvel ezelőtt. Egyre több fiatal jön a koncertjeinkre, szeretik a zenénket, sok pénzért megveszik a régi lemezeinket, ötleteket merítenek belőlük és nagyon lelkesednek a brazil zenéért. Egyszóval, ha ilyen fogadtatásban és megerősítésben van részed, akkor nyilván nem akarhatsz megállni.

(rádióinterjú, 1995)