Dan McCafferty - Nazareth, 1993

Szeptember 14-én eljött Magyarországra a Nazareth, hogy a PeCsa szabadtéri színpadán a legtelje­sebb titoktartás mellett, néhány száz, nagyrészt hajlott korú rocker előtt lejátssza a zenekar törté­netének harmadik magyarországi koncertjét.

A mai fiatal zenekarok valószínűleg sokkal nagyobb lendülettel és technikai tudással játszanak, de több szeretettel aligha. Aki esetleg arra gondol, hogy a fiatal gitárossal kiegészült, három idős bácsiból álló zenekar letűnt dicsőségének romjain maroknyi nézőnek játszva szánalmas benyomást keltett, az nagyot téved. A színpadról is sugárzott, hogy élvezik, amit csinálnak, és a legkevésbé sem zavarja őket a csekély számú közönség. E benyomásaimat csak meg­erősítette Dan McCafferty, a zenekar énekese, akivel a koncert után beszélhettem.

- Zenészfüllel hallgatva igen jó benyomást keltett, hogy a hang nagyon őszinte volt, nem használta­tok semmiféle...

- Effektet?

- Semmiféle olyen effektet, ami valami lila ködbe burkolná a zenét, és segítene eltakarni a hibákat. Szándékosan akartatok így megszólalni?

- Igen. Régebben végigpróbáltunk mindent, főleg stúdiókban, minden technikai varázsláson átestünk, ma inkább csak fölmegyünk és játszunk. A lemezeket is így csináljuk mostanában, már untuk a trükköket. Néhány lemezen megpróbáltunk nagyon stúdiószerűen megszólalni, de a fiúk általában olyan hangon játszanak, ami nekik tetszik. Ma egyre több zenekar játssza azt a zenét, amit szeret, nem törődve azzal, hogy éppen mi a divatos, és ez jó. Például, ha meghallgatod a Pearl Jamet vagy a Spin doctorst, az nem az a ze­ne, amit a piac ismeretében agyaltak ki.

- Ezek szerint figyeled a mai zenéket?

- Viccelsz? Van egy tizenhárom éves fiam, nem engedhetem meg magamnak, hogy lemaradjak.

- Az új irányok viszont hallhatóan nincsenek hatással a ti zenétekre.

- Hát persze, hogy nem, de attól még léteznek, és mi tisztában vagyunk velük. Különben sem hiszem, hogy a dolog úgy működik, hogy az ember jár-kel, és egyszer csak azt mondja magának: „Na, most valami nagy hatással van rám". Ezek a folyamatok sokkal finomabban zajlanak le mindenkiben.

- Úgy láttam, élvezed, amit csinálsz.

- Persze, ha játszunk, az a napom lejobb része.

- Huszonöt éve vagy a pályán. Ha akarnád, már rég abbahagyhattad volna, ugye? Úgy értem, hogy nin­csen semmi más okod tovább csinálni, csak az, hogy szereted.

- Nem akarom abbahagyni. Semmi más dolgom nincs a világon, mint zenélni. Nem tudom, mihez kezdenék, ha folyton otthon kéne ülnöm. Ha otthon vagyok, a feleségem kifesteti velem a házat meg ilyenek. A gyerekek pedig jönnek, hogy : „Apa, megvehetem ezt az új Reebokot?" vagy valami hasonló­val. De az időm nagyobb részében sajnos vagy talán szerencsére még mindig úton vagyok.

- A koncerten egy néző bekiabálásakor igyekeztél nagyon vilá­gosan eloszlatni még a látszatát is annak, hogy angol vagy. („Kishaver, nehogy már angolnak nézzél. Vagy te talán örülnél, ha én azt mondanám, hogy te jugoszláv vagy?") Tényleg ennyire büszke vagy a skót származásodra?

- Abszolúte. Nagyon büszke vagyok rá, hogy onnan jöttem.

- Skóciában laksz?

- Természetesen. Ott érzem jól magam, azok között, akikkel együtt jártam iskolába. Ma autószerelők, ügy­nökök meg ilyenek. Ha találkozunk, azt mondják: „Hello, Dan, merre jártál? Ausztriában és Magyarországon? Az jó. És láttál ott legalább valami jó focicsapatot?" Soha nem dicsérnének meg azért, mert híres vagy, vagy ha láttak a tévében, és felismernek az utcán. Inkább halálra cikiznének, de megdicsérni, azt nem. Talán épp ezért szeretek ott élni. Az ő számukra mindig az maradtam, aki vagyok.

- Hova mentek innen?

- Vissza Ausztriába, ahol két koncertünk lesz, az egyik Innsbruckban, a másik nem tudom, hol, aztán megyünk Amerikába, Los Angelesben fogunk játszani.

- Jó utat és jó játékot.

- Köszönöm.

(Zenész magazin, 1993.02.)