Üzenet néhány tanulsággal (1994)

Talán nem túlzás azt állítanom, hogy eddigi írásaimat nem a magánügyeim részletes ismertetése jellemezte. Úgy hiszem, ezúttal sem az lesz a lényeg, hogy a következő történet éppen velem esett meg.

A lapzárta előtti utolsó órákban épp otthon feküdtem tompult aggyal a tévé előtt, amikor hirtelen egy viszonylag új műsor, a Napjaink főcímzenéjére lettem figyelmes. Nem azért, mintha a zene olyan magá­val ragadó lett volna, hanem mert a zenét én írtam. Ezt nem dicsekvésből mondom, biztos mással is előfordult már, hogy főcímzenét írt. A baj csak az, hogy azt sem tudom, kinek a műsora a Napjaink, meg az, hogy soha senkinek nem adtam lejátszásra alkalmas felvételt az elhangzott zenéről.

A dolog előtörténete a következő: néhány hónapja egy barátom megkeresett azzal a kéréssel, hogy járuljak hozzá egy általam készített zenei vázlatnak a felhasználásához, egy új, részben általa készítendő tévéműsor főcímzenéjeként. Természetesen igent mondtam és vártam, hogy majd jelentkezik a felvételért. Arról meg is feledkeztem, hogy korábban más okból adtam neki egy házi használatra készült felvételt a szóban forgó vázlatról. Sajnos idő hiányában barátom e felvétel felhasználásával megcsinálta a főcímet. Ha nem jön közbe semmi, akkor az első adandó alkalommal lecseréltem volna a felvételt egy jó minőségűre. A műsort azonban az első adást követően elvették az eredeti csapattól, és változatlan (fő)címmel másoknak adták, más célra. Így fordulhatott elő, hogy a mai napig az általam nem adásra szánt főcímzenét használják.

Az eljárás jogszerű voltát nem vitatom, hiszen a tévé azt csinál a birtokába kerülő főcímekkel, amit akar. Az, hogy etikus-e egy műsorban az előző készítők által létrehozott főcímet felhasználni, már inkább kérdéses. (Ha nem a barátom kéri el tőlem a zenét, akkor nyilván merőben más feltételek mellett viszonyultam volna a kéréshez.) Ami viszont számomra a legdöbbenetesebb a történetben, az az, hogy mostanáig senkinek nem tűnt fel, hogy egy hetenként kétszer jelentkező műsor főcímzenéje enyhén szólva nem megfelelő hangminőségben szól. A felvételt egy olyan Unitra deckkel készítettem, amelyet legalább hét éve vettem egy tizenhatezer forintos „hifitorony" részeként. A magnó kicsit nyávog ugyan, de azért még egész jól bírja magát. A kazettára már nem is emlékszem, de az biztos, hogy abból a fajtából való, amelyiknek nem tudod darabra az árát, inkább csak kilóra. De mindez nem zavart senkit. Ilyen kifinomult szakmai igényesség mellett egyből világossá vált, hogy miért lehetséges az, hogy a tévé több műsorának szignálja zeneileg vagy technikailag minősíthetetlen. Természetes, hogy nem fognak dühödt nézői telefonok záporozni a műsorügyeletre azért, mert egy-egy főcímzene szakmailag nem megfelelő. De nem is erről van szó, hanem a hétköznapjainkat átszövő igényességről vagy igénytelenségről. A Coca-Cola pont olyan finom lenne, ha formás üvege helyett zacskóban árulnák, s egy szép karóra sem lenne csúnyább, ha az üzletben zsírpapírba csomagolva kapnánk meg az eladótól. Ennek ellenére mégsem ez a szokás. Az igénytelenség nem okoz azonnali halált, csak szép lassan öl, butít és nyomorba dönt.

Éppen ezért van egy üzenetem a műsor általam nem ismert jelenlegi gazdái számára az eset kapcsán. Amennyiben megkeresnek a szerkesztőségben, szívesen vállalom, hogy a szóban forgó felvételt ingyen kicserélem egy sugárzásra alkalmas változatra. Nem miattuk, csak úgy, magamnak.

(Zenész magazin, 1994.10.)