Miről ismerhetjük meg a zenészeket? (1994)

Két hónappal ezelőtt arról elmélkedtem szomorúan, hogy vajon meddig folytatódik még a zeneipar útja azon a lejtőn, amelyről senki sem tudja, mi van az alján, illetve, hogy van-e egyáltalán alja. Bár senki nem kért rá, hogy írjam meg az említett cikket, talán min­den eddigi írásomnál több visszajelzést kap­tam a megjelenést követően. A megjegyzések szinte kivétel nélkül zenészektől származtak, és nagyjából az volt a tartalmuk, hogy meny­nyire egyetértenek a leírtakkal. E beszélgeté­sek során hívták fel a figyelmemet egy olyan témára, amely szorosan kapcsolódik a műfaj mélyrepüléséhez.

A címbeli kérdést nem arra az esetre értem, hogy a BKV járatain vagy kabátvásárláskor mi alapján dönthető el a vizsgált személy zenész volta, hanem egy sokkal nyilvánvalóbb szituációra gondolok: a színpadi szereplésre. A feladvány megoldása nem is olyan egyszerű. Attól ugyanis még aligha lehetünk biztosak a válaszban, hogy valaki nap mint nap színpadra áll egy zenei produkció keretében. A playback fellépések térnyerése megkerülhetetlen velejárója a szórakoztatóiparnak; ezt ugyan lehet nem szeretni, de tenni nem sokat tehet ellene. Az ellen azonban talán igen, hogy a playback ne váljon az élő zene ellenségévé!

Tudjuk jól, hogy a palybackkel megkereshető összegek sokszorosan múlják felül az élő fellépésekben megkereshető pénzeket. Ráadásul az egy-egy hétvégén begyűjthető -sokszor hatjegyű- fellépti díjak ellenértékét jelentő néhány tizenöt-húsz perces jelenés nem sok fizikai és szellemi ráfordítást igényel. Emiatt aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a zenészek jelentős része, aki teheti és elveivel nem ellenkezik, az ország diszkóit járja. A baj ott kezdődik, hogy egyre több olyan társaság kerül elő, amelyik nem is csinál semmi mást, mint playback fellépést. És ha erre gondolunk, akkor mindjárt világos, hogy erősen megkérdőjelezhető, mennyire nevezhető zenésznek valaki, aki soha nem játszik élőben színpadon, adott esetben a zenéjét sem maga állította elő, mégis azt gondolja magáról, hogy zenész. Mindehhez azt is hozzávehetjük, hogy a közönség nem szakértőkből áll, sok esetben nem tudja, és nem is érdekli őt, hogy egy műanyag produkciót lát és hall. Ebben a helyzetben aztán az élő játék minden nehézségét vállaló, klubokban játszó zenészeknek szembe kell nézni azzal, hogy a szakértői analízist mel­lőző közönség csak annyit fog megállapítani, hogy a hallottak mennyivel rosszabbul szólnak, mint azok a jópofa, laza gyerekek, akiket a múlt hétvégén a diszkóban látott. Talán nem szorul magyarázatra, hogy a versenyhelyzet mennyire igazságtalan. Egy kedves barátom, aki szóvá tette a jelenséget, így fogalmazott: "Ez a dolog körülbelül olyan, mintha a 100 méteres síkfutásban indulna Carl Lewis, Lynford Christie meg én -motorral". Nyilvánvaló, hogy a playbackragály terjedése nem állítható meg, azt viszont teljes joggal követelhetik a zenéléssel foglalkozó zenészek, hogy munkájukkal ne mosódjon össze a playbackvitézek tevékenysége. Talán nem túl nagy kérés az, hogy adjunk nevet a playbackelésnek a nagyközönség számára is, hogy a félreértéseknek még a látszatát is el lehessen kerülni. Közismert történet volt annak idején a Milli Vanilli esete Amerikában, amikoris anyagi következményekkel járt a playbackelés illúzióromboló hatása.

Az eredmény természetesen nem az lett, hogy megszűnt a playback, hanem ráirányította a laikus közönség figyelmét arra, hogy egy produk­ció nem mindig az, aminek látszik. Nem többről van szó, mint arról, hogy a playback fellépések esetén azok meghirdetésekor jelezni kellene, hogy nem élő szereplésről lesz szó. Ettől még senki sem fog kevesebb pénzt hazavinni. Persze, kérdés, hogy a diszkósokat ki kötelezheti az ilyen irányú információ megadására. Nem tudom, de az biztos, hogy az egyetlen szóbajöhető testület, amely felléphet ez ügyben, a zenészszakszervezet. Lapunkban szívesen adnánk helyet állásfoglalásuknak.

(Zenész magazin, 1994.10.)