Példaképünk, Mekk Elek (1994)

Ugye mindenki emlékszik rá: ő volt az, aki univerzális ezermesterként bármilyen szakmában otthon érezte magát, legalábbis egészen addig, amíg ki nem derült, hogy fogalma sincs semmiről. A bájos bábfigura kitalá­lója valószínűleg maga sem sejtette, milyen maradan­dót alkotott. Mekk Elek története tipikus magyar karri­ertörténet. Ahogy láthatjuk magunk körül, szinte min­denki valamilyen menedzser címmel, nagy arccal és nem létező tudással.

Ha az élet minden területén így van ez, akkor miért lenne másképp a popszakmában? Nincs is másként, sőt! Amíg egyéb területeken vannak bizonyos objektív tényezők, amelyekre a közvélemény azonnal tud rea­gálni (pl. az új lakóház összedől, a beteg belehal a náthájára kapott kezelésbe, stb.), addig a popzene Mekk Elekjei teljesen nyugodtak lehetnek afelől, hogy az ügyükben nem fog senki sem céklavörös fejjel inter­pellálni a parlamentben. Sajnos, nem csak ettől nem kell félniük, hiszen semmi mástól sem. Szomorúan állapíthatjuk meg, de tény, hogy a magyar könnyűze­nében semmilyen értékmérő nem működik. A saját hozzá nem értésének és színvonaltalanságának min­denki csak maga szab határt. Külön tanulmányt érde­melne, hogy ez miért alakulhatott ki, hiszen a műfaj kezdeteinél, mondjuk Amerikában sem a kifinomult szakértelem volt az uralkodó, de aztán valahogy mégis kialakult egy olyan állapot, amelyben mindenki tudta, hogy mi a dolga, és hogy ezt hogyan lehet a legjobban elvégezni. Nálunk ez a lépcsőfok kimaradt, és hiányát eddig senkin nem kérték számon. Természetesen itt nem egyes stílusokkal szembeni rokon- vagy ellen­szenvről van szó, hiszen bármilyen általunk nem szere­tett műfajban is lehet valaki szakmailag igényes. De nem kell például technospecialistának lenni ahhoz, hogy megállapítható legyen az, hogy a Tedd szét! még otthon készült amatőr demónak is rossz.

Nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy csak a reflek­torfényben állókra érvényes ez a helyzet. Régen sok­szor hallhattuk, hogy egy-egy nyugati zenekar azért szól jobban, mint a magyarok, mert ők technikailag jobban felszereltek. Aztán divatba jött, hogy sok kinti zenekar nem hozott hangosítást, hanem itteni cuccot használt. A különbség valahogy mégsem akart csök­kenni. Megdöbbentő az a kiválasztási módszer, aho­gyan roadokból, akiknek ládák pakolása a feladatuk, egyszer csak keverőtechnikus lesz. Persze, hogy van­nak így is kiváló képességűek, de amíg autodidakták uralják a piacot, addig nagyon egyenetlen lesz a szín­vonal, hiszen tehetségtelenebbek semmilyen képzés­sel sem szerezhetnek olyan ismereteket, amelyek leg­alább részben pótolnák hiányzó adottságaikat. Még mindig nem jutott senkinek sem eszébe, hogy egy dollárban is milliós értékű hangosítórendszer kezelői közül akár csak egyet is megfelelően kiképezzenek, aminek költségei a cucc árának legfeljebb néhány szá­zalékát tennék ki. Pedig a legdrágább cucc és a legjobb zenészek játéka is kevés, ha nem a megfelelő fülek és kezek döntenek arról, hogy miből mennyit halljon a közönség. Erre kitűnő példa volt az év végi két koncert a BS-ben, melyeken ugyanaz a hangosítás dolgozott. Ha nem tudtuk volna, hogy így volt, biztos nem jövünk rá magunktól. Nehéz is lett volna a Koncz Zsuzsa­ koncerten hallott erősen kihajtott Sokol rádióra emlé­keztető hangzást azonos minőségűnek érzékelni a Demjén-buli nemzetközi összehasonlítást is kiálló han­gosításával.

A helyzet a stúdiókban sem sokkal különb, bár a ma­gyar felvételek hangzásbeli „jellegzetességeinek" nem csak Mekk mester szellemi jelenléte az oka. Itt valóban van egy olyan objektív tényező, amely még nagy hoz­záértés mellett is nehezítené a minőségi munkát: a felvételek nagy részére nem fordítanak annyi időt, amennyit kellene, de ezért inkább csak a szomorú gazdasági körülmények okolhatók. Más kérdés per­sze, hogy a zenék egy részére akármennyi időt rá lehetne szánni, akkor sem lennének jobbak. Az opti­misták azt mondják, hogy előbb-utóbb javulnia kell a helyzetnek, és a képzettség, illetve tehetség valamikor biztosan értékké válik az önjelöltség puszta tényével szemben. Ki tudja, talán valóban így lesz egyszer, de ha arra gondolok, hogy pl. néhány éve Linda milyen hang­gal tudott aranylemezt csinálni, és hogy azóta sem igazán javult a helyzet, akkor a derűlátást célszerű visszafogni egy kicsit. Említhettünk volna naprakész példát is, de ettől eltekintettünk, nehogy valaki ezen eszmefuttatás miatt érezze veszélyeztetve a platina példányszám elérését.

A dolog már csak azért sem túl reményteli, mert a közönség igen tartósan van kitéve a színvonaltalan­ságnak, így nem olyan biztos, hogy egyáltalán lenne igény a változásra, mivel mindent meg lehet szokni végső soron. Az egész állapotnak azok a leginkább szenvedő alanyai, akik többre hivatottak, tehetsége­sebbek, mivel maguk körül mindenütt alkalmatlanok sikereit láthatják. Nem tudom, mit szólna a témához, mondjuk Lerch István, akihez mérhető tehetségű ze­nész nem sok van a magyar piacon, mégis egyre kevesebben tudják, hogy kicsoda egyáltalán.

Szinte hihetetlen leírni, de a műfaj Magyarországon még mindig több százmilliós üzlet. A dolgot kétféle­képp lehet értékelni.

1. Nincs semmi baj, itt még ezt is el lehet adni.

2. Mennyivel nagyobb üzlet lehetne, ha nem ezt kellene eladni.

Egyelőre az 1. számú értelmezés uralkodik. Mindenesetre lehet várni a csodát, hátha egyszer... Addig is hallgassuk Mekk mester követőit.

(Hello, 1994.02.)