Huszár Endre

Dobos magazin, 2007

Az elmúlt húsz év során a hazai zenészközösség többféle minőségében ismerhette meg Huszár Endrét, hiszen dobosként, zeneszerzőként, újságíróként, rádiósként egyaránt lehetett találkozni a nevével. Néhány évente feltűnik a különlegesnek számító, kitűnő zenészekből álló 9:30 Collective nevű produkcióban, amely a pozitív fogadtatás ellenére csak ritkán hallat magáról, hogy aztán évekre visszavonuljon. Először ennek a „rejtőzködő" életmódnak az okairól kérdeztem.

-Nincs benne semmi tudatos, mindössze arról van szó, hogy egy nagyon nehezen szervezhető, technikailag is bonyolult nemzetközi produkcióról van szó, ami legalább tizenöt ember munkájának összehangolását igényli. Sajnos a mai környezet egyáltalán nem alkalmas arra, hogy egy ilyennel rendszeresen lehessen játszani. Főleg nem akkor, ha nekem kell menedzselnem az egészet, mert erre teljesen alkalmatlan vagyok. Így néha összeszedem magam, csinálunk néhány koncertet a nagyobb fesztiválokon, majd utána jó hosszú időnek kell eltelnie, hogy megint rászánjam magam. Pár hónapja belegondoltam, hogy milyen vicces, hogy a 9:30 Collective Új Színházban felvett koncertfilmjét az idén többször lehetett látni a Duna TV illetve az m1 műsorában, mint ahány koncertünk volt az elmúlt két év alatt.

-Kikből áll most a zenekar?

-A legutóbbi lemezen tizenöten játszottak. Az amerikai Desney Bailey, Kozma Orsi, Tisza Bea és Winand Gábor énekelt, a basszusgitárosok a lengyel Krzysztof Scieranski, Norbert Marius New Yorkból, Hárs Viktor és Szappanos György voltak, a gitárosunk Mohai Tamás, a billentyűs Nagy János, a szaxofonos Zsemlye Sándor, Frankie Látó hegedült, Födő Sándor és Kovács Tamás ütőzött. Az első néhány koncerten tizenegyen voltunk, később a gazdasági megszorító csomagom eredményeképp ezt sikerült hétre csökkenteni, de még így is jó sokan vagyunk, ráadásul három országból, úgyhogy még most sem túl egyszerű a szervezés.

-Hogyan kerültél dob-közelbe?

-Hatéves koromtól zongoráztam. Tizenhárom éves voltam, amikor a tanárnőm nyugdíjba ment és vele együtt én is. Nem egészen egy év múlva rájöttem, hogy ez így nem jó és elkezdtem dobórákra járni. Sajnos nem a megfelelő helyen kezdtem, így az első évem gyakorlatilag elvesztegetettnek tekinthető. Ezután viszont jött Nesztor Iván, akitől máig ható leckéket kaptam, nemcsak dobolásból, hanem zenészségből általában. Azóta rengeteg oktatóanyagot és videót láttam, így ma már tudom, hogy sok szempontból világszínvonalú volt, amit Iván csinált a '70-es évek végétől. Aztán jött volna a jazz-tanszaki felvételi, amiről egy több, mint egy évig tartó ízületi gyulladás miatt lemaradtam, így matematika-fizika szakra felvételiztem, ahova fel is vettek. Egy évvel később persze már újra elkezdtem a dobot is, de a jazz-tanszakra már nem felvételiztem, hanem inkább lediplomáztam és mindenféle zenekarban játszottam. Az egyik a Rózsaszín Bombázók nevű nagyon vicces társaság volt, amelyik többek közt azért volt érdekes, mert az akkoriban kezdődő playbackelési járvány idején 11 tagú élő zenekarként tudott viszonylag sikeres lenni. A felállás nem is volt rossz, sokan ma is aktívak, Demeter Gyuri és Keresztes Ildikó énekelt, Kicska Laci (Edda) basszusgitározott, Perger Guszty ütőzött, a fúvósok közt ott volt Fekete-Kovács Kornél. Mai füllel biztos jól szórakoznék, ha meghallgatnám a lemezt, de akkor mi nagyon szerettük. Aztán 1989-ben jött Török Ádám és a Mini, ahol egy nagyon tanulságos évet töltöttem, rengeteget koncerteztünk itthon és lejátszottuk a zenekar első turnéját Svájcban. Sajnos itthon pont ekkor omlott össze az élő zene korábbi struktúrája, így normális klubok híján nagyon nehéz körülmények közt működtek a zenekarok. Talán emiatt lehet, hogy szerintem Ádám nem szívesen emlékszik vissza erre az időre, pedig zeneileg elég érdekes volt, amit akkor csináltunk. Felvettünk egy lemezt, ami nem jelent meg és készült rólunk egy élő tévéfelvétel, amelynek az MTV remekül rendszerezett archívumából nyoma veszett. Innen is üzenem, hogy ha megvan valakinek, akkor vevő vagyok rá.

-Mikor kezdtél zenét írni?

-Már kiskoromban is voltak rettenetes kísérleteim, például otthon fémborítást szereltem a pianínó kalapácsaira, meg ilyesmik. Az igazi kezdet azonban 1990-ben Londonban történt, ahol két évig éltem. Itt nem volt alkalmam gyakorolni, viszont a zene hiányzott, így egyik barátom szintetizátorán elkezdtem felvenni mindenféle vázlatokat. Ezek közt már volt néhány használható is. Kint megismerkedtem egy Sandra Grant nevű szaxofonos-énekes lánnyal, aki néhány akkoriban nagyon ismert produkcióban szerepelt, mint például a Soul II Soul vagy később Tori Amos. Vele csináltam egy Brainwash nevű, rövid életű zenekart, amelynek 1994-ben itthon egy CD-je jelent meg. Rossz időben, rossz helyen, de ez nem panasz, mert a lemez sem sikerült olyan nagyon jól. Viszont a CD-ről két számot újrahangszerelve beneveztem a zeneipar egyik legmeghatározóbb orgánumának, a Billboard magazinnak 1996-os versenyébe és az egyikkel a több ezer nevezett dal közül sikerült a pop kategória döntőjéig jutni, ami nagyon meglepett, mert egy nem túl populáris műfajú darabról volt szó, ráadásul magyar produkciónak tudtommal ez még sosem jött össze.

-Hogy kezdődött a 9:30 Collective?

-1995-ben létezett egy nagyon jól menő klub, a Biliárd 1/2 10. Ők találták ki, hogy Szappanos Gyurinak kellene egy szólólemezt csinálni. Én ebbe eredetileg két-három számmal neveztem volna, de ahogy ment az idő, észrevettem, hogy semmi nem halad előre, kivéve amit magam csinálok meg. Így egyszercsak az egész lemez producereként és a legtöbb szám szerzőjeként találtam magam, de ekkor még nem volt szó zenekarról. Ez az ötlet a közreműködő zenész barátaimtól jött, akiknek többsége nagyon szerette az anyagot. Elkezdték mondogatni, hogy ezt élőben is jó lenne csinálni. Nem volt túl sok kedvem megint őrsvezetőnek lenni egy teljesen zene- és zenészellenes közegben, de így alakult. Azt mindenesetre tudtam, hogy az élő felálláshoz lesz kikből válogatni: a lemezen Sandra Grant szaxofonozott és énekelt, Birta Miki, Kormos Janó és Tátrai Tibor gitározott, Zsemlye Sándor szaxofonozott, Fekete-Kovács Kornél trombitált, Nagy János és Kovács Gábor billentyűzött, Szappanos Gyuri basszusgitározott, Jamie Winchester rappelt, Borlai Gergő és én doboltunk. A lemez nagyon jó kritikákat kapott, adtunk pár koncertet, a PeCsában készült egy tévéfelvétel, aztán annyi. Teljesen alkalmatlan vagyok rá, hogy levakarhatatlan módon különböző burgonyákkal és karalábékkal vitatkozzak arról, hogy miért jó az, ha mi játszunk náluk, ráadásul annyiért, amennyibe egy ilyen produkció kerül.

-Több, mint tíz éven át jelentek meg cikkeid a Zenész Magazinban és más nyomtatott médiában. Hogyan kerültél az újságírás közelébe?

-Nem emlékszem pontosan. Miután hazajöttem Angliából, nagyjából egy időben elkezdem külsősként dolgozni a Petőfi Rádiónak és különböző újságokba írni, főleg interjúkat és zenész portrékat csináltam a hozzánk látogató nemzetközi sztárokkal. Arra emlékszem, hogy az első interjúm egy rádió interjú volt a Black Sabbathtal. Ezt aztán műfajtól függetlenül számtalan másik követte, az Aerosmithtől Zawinulig valószínűleg a teljes ábécét végigjárva. Rengeteget kaptam ezektől a beszélgetésektől és a visszajelzések alapján azt hiszem, többnyire a zenészek is szerettek velem beszélgetni. Szerintem azt hálálták meg, hogy nem egy pletykalapokból tájékozódó riporter tett fel tökkelütött kérdéseket a kedvenc ételükről és a legutóbbi szakításukról. Nagyon szerettem írni, de néha szünetet kellett tartanom az időhiány miatt. Először 1996-tól, amikor öt éven át egy kereskedelmi rádió egyik igazgatója voltam, legutóbb pedig két éve.

-Még mindig emlékezhetnek néhányan, hogy a '80-as évek végén a Miniben már mindenféle elektronikus dolgokat használtál.

-Kezdettől fogva nagyon érdekeltek az új technológiák, illetve hogy hogyan tágíthatók a dob megszólalási lehetőségei, így az analóg dobszintetizátoroktól kezdve a mai legújabb dolgokig, mint mondjuk a Synesthesia Mandala, mindenről tudok és sajnos sokat közülük meg is veszek. Úgy tűnik erről már nem fogok tudni leszokni. Szerintem nagyon kevesen használják igazán érdekesen és kreatívan ezeket az eszközöket. Hasonló a helyzet, mint ha egy zongoristát odaültetnek egy szintetizátor elé. Ha zongorázni próbál rajta, akkor az szörnyű lesz, de ha tudja, hogy ez egy másik hangszer, amin másképp is kell játszani, akkor minden rendben lesz. A dobosok esetében annyival rosszabb a helyzet, hogy sokkal kevesebben értik, hogy mire valók ezek a micsodák, a legtöbb dobost nem is nagyon érdeklik, pedig pont a dob az a hangszer, amelyik a hálószobai számítógép harcosok korában elsőként szokott kiesni a felvételekből, hogy egy előre gyártott dobloop helyettesítse. A dobosoknak pont emiatt kellene otthon lenni ezen a területen, mert akkor talán kevésbé éreznék kiszolgáltatottnak és elveszettnek magukat, amikor azt hallják, hogy „jó lesz ide ez a sampling CD, nem kell bejönnöd a stúdióba". Ezt egyébként ugyanilyen fontosnak érzem a stúdiótechnika területén is. Itt most nincs idő arra, hogy megbeszéljük, miért is van az, hogy Magyarországon még 2007-ben is csak a legritkább esetben szokott sikerülni normálisan felvenni és megkeverni egy akusztikus dobot. Ez valami hasonló nemzeti sorscsapás lehet, mint ahogy általában képtelenek vagyunk nyelveket beszélni vagy botrányok nélkül autópályát építeni.

-Milyen hangszeren játszol?

-Huszonöt éve vettem egy Yamaha Recording Customot, ami mellé jött egy Stage Custom. Mind a kettőt nagyon szeretem, de tavalyelőtt szereztem egy olyan cuccot, ami teljesen egyedi. Szerintem a Peavey Radial Pro 1000-es lehetett a dobgyártás történetének legbalszerencsésebb sorsú és leginkább alulértékelt darabja. Néhány évig gyártották mindössze, a piac nem tudta megemészteni a furcsa formát, pedig az egy teljesen egyedülálló hangszer tervezési koncepció eredménye, illetve velejárója volt. Hosszú lenne részletezni az ötlet lényegét, de a lényeg az, hogy az a hangzásban is valóban működik, a mai napig alig hiszem el, amit hallok, amikor odaülök mögé. Ezekre a dobokra nem lehetett felszerelni a ddrum triggereimet, aminek az volt a pozitív oldala, hogy kellett keresnem egy másik megoldást az elektronikus hangokra. Így találtam rá azokra a Roland érzékelőkre, amelyek egyáltalán nem érnek hozzá a bőrökhöz. Mivel ez a cucc olyan nagy, hogy egy ddrum pergő pad és egy Roland Octapad kivételével nincs hely benne különálló padekre, így a tomokon levő triggert használom a padek kiváltására. A Roland által eredetileg a kávahang tompítására kitalált gumit alkalmazom egy új módon. A tom fém karikájára szerelt gumi lehetővé teszi, hogy a megütés helyétől függően csak az elektronikus hangot, csak az akusztikusat vagy a kettő keverékét szólaltassam meg. Még elég új a dolog, sokat kell majd kísérleteznem vele, de azt már látom, hogy ez a legsokoldalúbb felszerelés, amivel eddig dolgom volt.

-Mire készülsz a közeljövőben?

-Az egyik legfontosabb munka egy kis stúdió építése, amelyik dobos szemszögből is érdekes lesz, mivel itthon nem sok olyan feljátszó helyiséget ismerek, amely nem túl nagy méretű és mégis rendelkezik a felvételeknél hasznos teremhagzással. Ezen kívül az idén megismerkedtem egy Alien Chatter nevű fantasztikus duóval, amelyben az amerikai Rodney Lee billentyűzik és az indiai Satnam Ramgotra dobol és ütőzik. Nagyon sok közös gondolat van az ő zenéjük és a 9:30 Collective között. Március 10-én lesz egy koncertünk a Művészetek Palotájában, amelyikre elhívtam őket, nagyon érdekes lesz. Ezt a közös produkciót megpróbálom vidékre is eljuttatni, ami a technikai nehézségek miatt nem lesz egyszerű feladat, főleg nekem, aki annyira utálok házalni a saját dolgaimmal.

L. G.